Mit éreztél amikor meghalt eg közeli családtaod? Mit csináltál közvetlenül utána, és ki értesíttt?

Én azóta vagyok magamba forduló, szuicid hajlamú, amióta apám meghalt. Senki sem értesített - a saját szememmel láttam. A 8. születésnapomon történt.

16L

1. válaszíró sajnálom ami apukáddal történt.:(

Nekem 7éve halt meg a keresztanyukám 23éves volt.

Én pedig 11éves voltam :( az unokatestvérem szólt nekünk :( a mai napig nagyon szeretem keresztanyukámat :( hiányzik főleg így karácsonykor

Első vagyok: köszönöm mindkettőtöknek.

Először kétségbeesést éreztem. Nem hittem el, hogy megtörtént, a halála utána még kb. 2 évig vártam, hogy egyszer majd hazajön, és minden a régi lesz. Aztán nem tudtam beszélni arról, amit éreztem. Kb. 7 évig nem sikerült megnyílnom sem szakembernek, sem barátoknak, sem családtagoknak. Végül 1,5 évvel ezelőtt megismertem egy fiút, akibe szerelmes lettem, és benne meg tudtam bízni annyira, hogy elmondjam neki ezeket a dolgokat.

Kit nevezünk közeli családtagnak? Sajnos nagyon sok rokont vesztettem el, nagyszülőket, nagybácsikat. Mindegyik nagyon megérintett a legdurvább talán mégis dédnagymamám volt. 89 évesen halt meg betegen. Tudtam hogy közeledik az idő, így amikor anyu szólt hogy mi történt igazán nem lepett meg, tudomásul vettem, nem sírtam, éreztem hogy így a legjobb és valahogy olyan fura nyugodtság öntött el, nem a vég nélküli könnyek, ahogy más halálesetnél. Még rosszul is éreztem magamat, hiszen tényleg iszonyatosan imádtam őt, nap mint nap találkoztunk ő volt az a családban aki sosem félt kimutatni azt hogy mennyire szeret minket, akár egy kis kedveskedéssel akár hatalmas ölelésekkel és puszikkal! Nem értettem hogy miért nem visel meg a helyzet úgy ahogy máskor! Aztán a temetésén a fura nyugalmat felváltotta valami elmondhatatlan fájdalom, ekkora fájdalmat viszont még sosem éreztem temetésen sem. Annyira zokogtam, hogy két oldalról kellett támogatni, és ez valami iszonyat érzés volt. Lehet csak akkor tudatosult igazán hogy mi is történt, nem tudom, de érdekes volt, aztán másnap megint az a nyugodtság fogott el ami előtte. Különös, de nagyon jó, imádtam és felnézek rá a mai napig, ő az az ember, akinek az élete példaértékű volt a szememben! :)

Amikor barátnőm halt meg az nagyon megviselt, bár ő értelemszerűen nem volt családtag. Beteg volt, várható volt a halálát megelőző pár hétben, hogy már nem fog meggyógyulni, így ez sem ért meglepetésként még is borzalmas volt átélni azt, ahogy 17 évesen egy velem egykorú lányt legyőz a rák. Ilyenkor tudatosul az emberben hogy vele is bármikor megtörténhet ilyen szörnyűség, és jön az értetlenkedés hogy miért pont ő? Miért nem más, vagy miért nem én?

a nagyim kicsit több mint 1 éve halt meg. idős volt már, és amikor megbetegedett 1 héttel a halála előtt akkor már megmondta az orvos hogy mi lesz....

amikor apukám felhívott (épp a metróban voltam) akkor nem sírtam. ugyanúgy utaztam tovább, bementem a boltba, intéztem a dolgaimat és aztán hazamentem. otthon meg egyik pillanatról a másikra kezdtem nagyon nagyon sírni. sírtam 1 órát, és azután ugyanúgy csináltam a dolgaimat mint addig.

fura volt...17/L

Apám halt meg, amikor 10 éves voltam. Rákos volt, egy hónap alatt elvitte, mert bár régebben betegeskedett, de nem ment orvoshoz, csak amikor már menthetetlen volt.

Amikor utoljára otthon volt, volt egy nagy veszekedésünk. Leült velem tanulni, én pedig - mint aféle kis bakfis - sírtam, hogy nem tudom/értem/akarom megtanulni. Aztán bement a kórházba, és kb. egy hét múlva reggel, mielőtt suliba mentem, jöttek a kórházból szólni, hogy vége.

Anyám nagyon sírt, az öcsém meg, aki még iskolás sem volt, sírt, hogy anyámat sírni látta. Én pedig sokkot kaptam, hogy apám a veszekedésünk miatt halt meg, és nekem nem szabad senkinek sem elmondani, hogy én öltem meg őt. (Nem tudtam, hogy beteg volt.)

A suliban elmondtam a barátnőmnek, hogy meghalt apukám, és ő annyira sírt, mint nekem illett volna, de én nem tudtam. Sőt, amikor a barátnőm elmondta a tanító néninek, hogy mi történt, az kivitt engem a folyosóra, hogy megnyugtasson és vígasztaljon. Emlékszem, hogy beszélt hozzám, én pedig kétségbeesetten erőlködtem, hogy visszafolytsam a hisztérikus vihoghatnékomat. Fura belegondolni, miért éppen akkor jött rám, ki tudja, kin hogy jön ki a sokk.

Végül nyolcadikban, egy barátnőm elejtett beszélgetéséből hámoztam ki, hogy apám rákban halt meg, nem én öltem meg a veszekedéssel. De azok a lelkiismeretfurdalással teli évek, amikor képtelen voltam szabadulni a gyilkosság önvádjától, amikor nem bírtam ránézni apám fényképeire, a tankönyvben mindig kettőt lapoztam, ha az a téma került elő, amiről akkor, aznap tanultam, azok az évek máig bennem vannak.

Azóta sok-sok év telt el, apámból már nem sokra emlékszem, de a veszekedésre igen. Meg arra, amit akkor belémvert. És nem is felejtem el soha.