Éreztetek már így, mint én most?

Nemrég költöztem Kecskemétre, összeköltöztünk a párommal. Ő már egy ideje itt dolgozik. Vele minden oké, nagy a szerelem.

Viszont én még nem kaptam munkát, mert bár elég jó végzettségem van, ide főként a német nyelvet kell tudni, ha cégnél szeretnék elhelyezkedni.

A sikertelenség, hogy nem találok munkát, teljesen kiborít, több nyelvet beszélek jól, és ide pont a német kell.. Fordításokat, órákat persze adok, tehát nem avgyok eltartott, ám mégis azokat is otthon végzem, és nem mozdulok ki. Ismerőseim még nem igazán vannak, főleg a barátom kollegái és annak barátnőivel tartom a kapcsolatot, de ennyi.

Ezek előtt az egyetemen sok ismerősöm, barátom volt, ám velük megszakadt a kacsolat, lévén, hogy ki ebbe az országba, ki abba a messzi városba ment boldogulni. Interneten és telefonon sokat beszélgetek velük, de az már nem a régi.

Tehát az a problémám, hogy nagyon sokat vagyok egyedül, egy új közegben, ahol nem ismerek jóformán senkit. A szomszédok kisgyerekes anyukák, akik kedvesek, de nyílván nem keresik a társaságomat a 10 év korkülönbség miatt. (ez engem nem zavarna)

Szépen elfoglalom magamat, tanulok németül, jönnek magánórára, főzök, mosok, takarítok,eltelik az egész napom pihenés nélkül, de úgy érzem, kezdek becsavarodni, egyedül. A barátom mindenben támogat, de neki a munkahelyén is helyt kell állnia, nem akarom, hogy minden nap arra jöjjön haza, hogy depis vagyok és sírok.

Én aztán tényleg társasági ember vagyok, megőrülök, ha nem vagyok emberek közt, most mégis van olyan hét, hogy alig beszélek valakivel.

Jövő héttől eljárok egy táncklubba, tegnap már megnéztem, tökjó hely, azt hiszem, ez jó kezdet.

Mindig jókedvű voltam, nagyon mosolygós, de már azt is kezdem magamon észrevenni, hogy kezd problémát jelenteni, ha beszélgetnem kell valakivel, visszahúzódó lettem.

Ti mit tennétek a helyemben? Tudom, menjek el társaságba; csak sajnos már úgy érzem abban a "stádiumban" vagyok, hogy ez nem megy, vagy ha igen, nem okoz örömöt. Ja, ez a depresszió első jele. :(