Mit tudnék tenni, hogy a gyerekemnek több önbizalmat legyen?

Az én lányom is ilyen volt 7 évesen még bőven, úgy, hogy soha nem bántotta senki, nem volt gond az oviban sem.

De ő is csendesebb típus volt. De csak volt. Mostmár 16 éves, és már rég nem jellemző rá ezekből semmi. (jó értelemben, mert azért übercuki és normális gyerek).

Sajnálom, hogy eddig kb csak egy hasznos válasz érkezett, mi is érintettek vagyunk, és én sem találok megoldást. Visszagondolva már pár hónaposan látszott a fiamon, hogy nincs önbizalma, amikor nem mert nyúlni a játékokért, szerintem ez genetika vagy másnak a tünete.

Mi egyelőre sima komplex fejlesztésre hordjuk a gyereket, csak pár hónapja kezdtük, de már van javulás.

1. nagyon tipikusan olyan tünetek amikor nincs APJA a gyereknek, ezek az explorációs készség zavarai. Az apa az első ember, akivel kapcsolatot alakít ki a gyermek, aki nem az anyja. Egy óvodás gyereknek még nincs "önbizalma", ezek a tünetek nem a kisebbrendűséggel, hanem a kétellyel az automómia megélésének képességével kapcsolatos zavarok.

7 évesen egyébként lassan illene kinőni belőle, általában már egy 4 éves gyerek is jelzi, hogy mi érdekli, mi mellett akar elköteleződni.

2. a másik gyerek szocializálatlan agresszióját nem azzal kell kezelni, hogy én is megtanítom a gyerekemnek a szocializálatlan agressziót, főleg ha az én gyerekem nem is olyan temperamentum.

Ne maga a megvalósítás legyen a siker, hanem a próbálkozás.

Ne vedd ki a kezéből a porszívót, a kést, a törlőrongyot. Mutasd meg, hogy kell fogni, és utána csinálja. Ha nem tökéletes akkor se javítsd ki, ne csináld utána, csak dicsérd meg : Ez szép lett. Hidd el látja, hogy nem tökéletes, de akkor mer próbálkozni, ha se nem javítod, se nem közlöd, hogy 50 százalékosan is szereted, hanem megtanítod a próbálkozásokból építkező siker örömére.

Lassan 6 éves kisfiú anyjaként írok, nem biztos, hogy sokat segít a válaszom, de hátha tudsz belőle valami ihletet meríteni. Az enyém nem annyira zárkózott és csendes, van egy barátja, akivel dúvad kismajmok ketten. Viszont a többi gyerek felé nem nyit, ha azok közelednek, akkor elutasító, kicsit undok, kedvetlenséget mutat vagy arcoskodik, de felnőtt szemmel átüt, hogy ezt védekezésképp teszi, mert szorong, fél a másiktól, nem tud nyitni. Mondott is régebben olyat, hogy bántják, pedig nem, csak a leghalványabb elutasító gesztust is a szívére vette. Megvédeni sem tudja magát, vagy csak nagyon vérszegényen, ha valaki vele undok.

Én azzal a módszerrel próbálkozom, hogy igyekszem minél több felhőtlen élményben részesíteni, amiben nem elvárásként, hanem örömmel megélheti a képességeit, az önállóságát. Persze egy bátortalan gyereknél ez nem mindig egyszerű, néha még arra is nehéz rávenni, amiről tudom, hogy imádná. Például a nyáron voltunk egy ugrálóváras rendezvényen, ahol volt egy nindzsa akadálypálya ugrálóvár. Az ő korosztályának való, nem igényelt különösebb képességeket. Ő imád vetődni, mászni, esni-kelni, megküzdeni, nindzsa lenni, mégsem akart felmenni, mert vannak ott mások is, meg idegenek is látják, meg mit tudom én. Eleinte csak párszor felkínáltam neki a lehetőséget, később pedig könyörögni kezdtem, de úgy, mintha én lennék a gyerek, és ő valami fergetegesen jót tenne velem, ha felmenne arra az ugrálóvár pályára. "Légyszi, légyszi, úgy meg akarom nézni, hogy mész végig rajta, légysziii"-még ugráltam is hozzá. Másfélóra után végre kuncogott, hogy na jó, és fülig érő szájjal tolta végig a pályát, aztán persze újra és újra ment rajta, mert ráérzett az ízére, imádta. Vigyorogva újságolta, hogy hogy ugrotta át az akadályt, láttam-e, ahogy lecsúszott. Nem mondtam, hogy "na ugye, hogy meg tudtad csinálni", vagy "na ugye, hogy milyen jó volt" sem azt, jogy "na végre, miért tartott eddig, hogy hajlandó legyél kipróbálni". Csak örültünk, ugráltunk, nevettünk, utána még ettünk egy gofrit is. Még azt sem rágtam a szájába, hogy "látod, milyen ügyes vagy? Így kell máskor is, ilyen ügyesen!" Valamiért úgy érzem, hogy a színpadias túldícsérésben benne van egy olyan mögöttes jelentés, hogy "máskor nem vagy elég ügyes, de most végre megfeleltél nekem". Az "én akkor is szeretlek"-ben pedig a "mások ugyanezért nem szeretnének, nem vagy elég jó". (De lehet, hogy ez az érzés csak az én dilim. Mindenesetre én egy rosszabb dolgozatra csak annyit mondanék, hogy "jólvan, nem baj, ez nem is számít".) Csak az öröm maradt, a felhőtlen öröm, amiben nem vizsgálja őt senki, nem állít elé mércét, és ő sem méri magát senkihez, csak önmagához, és azt érzi, hogy ő, és minden amit csinál, úgy jó, ahogy van. Anélkül, hogy ez kérdés vagy akár téma lenne. És már nem is zavarta a körülötte lévő többi ember, ami non plus ultra siker.

De ilyen örömteli élmény lehet egy papír apró darabokra vagdosása (csak úgy, mert a vágás érdekes tevékenység, és megéli, hogy Ő EGYEDÜL szét tudta vágni EZT MIND), vagy egy kiadós rohangálós viháncolás a játszótéren. Szóval bármi, ami a képességeinek és az érdeklődésének megfelelő olyan teljesítmény, ami neki nem feladat, hanem élvezetes kihívás, öröm.

Ne a tv előtt punnyadás legyen az egyetlen, biztonságot jelentő tevékenysége, hanem minél több sikerélményt adó, jó értelemben vett erőfeszítést igénylő aktivitásban élje meg a kompetenciáját, képességét, integritását, jogosultságát. És örüljön, örüljetek.

Persze kérj hasznosabb tanácsokat hozzáértőbb szakemberektől, ha van rá lehetőséged, az mindig jó. Minden jót kívánok nektek!