Hogyan viseltétek temetésen a tömeget?

#10

Igen, de ez érthető: a gyászolónak jár az együttérzés, neki fáj az eltávozott hiánya, meg egyebek, ő szenved most már.

#12 Miért lenne hiszti?

Attól, hogy meghal valakinek egy rokona, nem múlik el a szociális szorongás, és az egyéb mentális problémák. Igenis lehet aggódni amiatt, hogy ez kiütközik-e nyilvánosan. Mert nyilván el akar búcsúzni a hozzátartozótól a temetésen, de vannak mások, akik szintén ezt akarják, majd odamennek a közeli hozzátartozókhoz részvétet nyilvánítani.

Nekem például pánikrohamom lett a nagymamám temetésén. Szorongok a tömegben, egy csomó érintés kikészít, például az, ha 30+ félidegen végigpuszilgat, megölelget "együttérzésből". Nemet meg "nem mondhattam", mert utána mentem haza anyámékkal és hallgathattam volna örök élet plusz húsz évig, a gyászidőszakon kívül us, hogy milyen bunkó vagyok, mit fog gondolni xy rokon, akit akkor láttam életemben harmadjára, és a második találkozó is temetésen volt, hogy nem engedtem a puszit, meg az ölelgetést. Akkor meg már inkább egyszer túlesek az ölelgetésen, minthogy évekig hallgassam a bxogatást.

Nagymamám volt az utolsó olyan élő rokonom, akivel normális volt a kapcsolatom, őt szerettem legjobban(igen, fontosabb volt, mint a szüleim). Konkrétan magával a szertartással nem volt nagy bajom, ott nem voltam rosszul, elég messze volt a tömeg nagyrésze. A lelkész beszédén majdnem elröhögtem magam, mert eszembe jutott, hogy mit mondana erre utólag nagymamám, ha ő nem a halott lenne, hanem egy gyászoló, valaki más temetésén hallaná ezt. Mindig nagyon ki volt akadva, hogy milyen hülyeségeket beszélnek a lelkészek/papok, néha elment templomba a húga kedvéért, aztán mindig hazajött, kifigurázta a lelkészt, szóval ja, az a beszéd meg pont olyan volt, amit mamám, ha életében hallja, akkor a temetés után kifigurázta volna szűk körben. De azért összejött egy kis leginkább szimpátia-sírás, tök sokan sírtak, amitől nekem is sírni kellett, meg belegondoltam, hogy hát, nincs több normális családtagom, akiben meg lehet bízni, szóval moderáltan jöttek azok a könnyek. Alapból nem szeretek emberek előtt sírni, de temetésen talán nem annyira szr érzés, ha sírni látnak.

A rossz része a temetésnek szociális szorongással, az volt, amikor a temetés előtt ölelgettek-puszilgattak végig a félidegenek, meg amikor ugyanez, azután, hogy elásták azt a koporsót. Borzalmas. Gyászolsz, szorongsz a tömegtől, erre sorba állnak hozzád az életedben 2-3-szor, akkor is csak temetésen látott "családtagok", megölelgetnek, megpuszilgatnak nyálasan, kellemetlenül hosszan ahhoz képest, hogy kvázi idegenek, de nem mondhatsz nemet, mert "nem illik". Nem segít, legalábbis nekem nem segített.

Nekem a 15-ik ilyen ember után lett pánikrohamom, a temetés végén, ilyen nagyon durván sírós, de mivel egy temetésen voltunk, a francnak nem tűnt fel, a sírás betudható a gyásznak. Igenám, de erre odajönnek mégtöbben vigasztalni, ez ilyen loophole. Bepánikolsz a tömegtől, jobban sírsz, odajönnek mégtöbben, mégrosszabbul vagy.

Az illemszabályok szerint, aki elment a temetésre, az már a jelenlétével kifejezte a részvétét. Felesleges "végignyalni" a gyászoló családot. Ezt valamiért nem akarják újabban elfogadni, pedig mindkét félnek kínos, kellemetlen.

Kérdezőnek /ha ez is gond/ azt ajánlom, húzzon maszkot, mintha beteg lenne, és nem akarna másokat megfertőzni.

Másoknak is kijár az, hogy lerójják tiszteletüket a halottnak még akkor is ha ez nehezen fér a fejedbe. Én például a legjobb barátom temetésére biztos elmennék mert tartozom annyival és nem utólag szeretnék részt venni egymagamban.

Én is voltam a nagyszüleim temetésén és kibírtam, mert tudtam jól, hogy nem csak nekem fáj és a többi ember sem azért van ott mert nincs jobb dolguk. Mert akik elmennek egy ember temetésére azok már eleve veszik a fáradságot, hogy megtiszteljék a halottat és ebbe nem fér bele a kis önérzetességed.

Őszinte részvétem a családnak, neked pedig kitartást!

Megfelelési kényszered van, nem csak szociális szorongásod, tömegfóbiád.

Nem tartozol senkinek elszámolással, ha ennyire nem bírod ne menj!

#14 13-as vagyok. Hát, nálunk sokan végignyalják a gyászoló családot. Nem is kontkrétan az ismerősök, gyászolók kollégái, stb, hanem azok a családtagok, akiket amúgy soha nem látsz. Gyakorlatilag idegen, de amúgy rokon. Aztán a temetésen megjelenik az, akit soha nem láttál, és elkezdődik a nagyon tág "családon" belüli egymás-nyalogatás, mintha amúgy közel állnátok egymáshoz. Mamám temetésén pl vagy 30 ilyen "rokon" volt, akit azelőtt 8 éve láttam először és utoljára, papám temetésén, és csak innen tudtam, hogy léteznek, mert amúgy a nagyszüleim se beszéltek róluk soha.

#15 A szociális szorongás/tömegiszony nem önérzetesség, hanem mentális probléma. Nem múlik el arra a pár órára. Ettől még érti a mentális problémákkal élő ember, hogy másnak is jár a búcsú lehetősége, csak ettől még nem fogja kevésbé szrul érinteni. Gyengeelmélyűségre vall ezt nem felfogni, és önérzetességnek aposztrofálni a mentális betegségeket.

Side note: A temetés meg nem hiszem, hogy a halott megtiszteléséről szólna. A temetés az a búcsú a halottól. A halottnak nem kell a jelenléted, neki már mindegy. A temetés a hozzátartozók búcsújáról szól.

Ne a halottat tiszteld meg, hanem az élőt. Nekem fontosabb lenne, hogy találkozzak a szeretteimmel, mint az, hogy eljöjjenek a temetésemre. Mamám például életébe utolsó 7 évében csak egyszer találkozott a húgával, az is a nagyapám temetésekor volt. Szerintem biztos jobban örült volna évi egy találkozónak a húgával, mint annak, hogy megjelent a temetésen. Az utolsó hét évben mamám nem volt olyan állapotban, hogy Pestig elutazzon, majd aznap vissza, a húga meg félútig se jött el, illetve soha nem jött a szülőfalujukba, amióta elköltözött onnan. Mindig félúton, vagy Pesten találkoztak. A húga 10 évvel fiatalabb volt, folyamatosan utazgatott, tudott volna jönni ő is, ehelyett csak telefonáltak, meg küldtek évi 2 képeslapot egymásnak.

Én tati temetésén leghátul ültem, mikor kísértük az utolsó útjára legelől voltam, de amint a sírhoz értünk ismét hátulra álltam, így legalább senki nem jött oda hozzám.

Egyetlen egy ember jött oda hozzám, de csak azért, mert kismama voltam, és megkérdezte, hogy nincs-e szükségem valamire, jól vagyok-e.