Csak akkor tölt el boldogság, ha a férjem munkában, a gyerekem meg oviban. Más is tapasztalt hasonlót?

Az állandó készenlét az, ami szörnyen lefáraszt. Ha elmennek, megnyugszol, mert nem fog senki se ugráltatni.

Csinálj ilyenkor olyan dolgokat, amit magadért teszel, és tudatosítsd is, hogy ez most a te saját felhasználású időd.

Még akkor is, ha az valami munka, olyan legyen, ami neked kedves, rólad szól.

Másrészt a házimunkák java része felesleges, rövidíthető, elhagyható, átadható, kiszervezhető. Vigyázz magadra, és ne ess túlzásokba!

Fura. Nekem fordítva volt. Gyűlöltem amikor a gyermekem oviban van, és imádtam, hogy egyett szipog és már hazaküldik két hétre. Nem akar enni, öltözni. Miért akarna? Mit tettél, hogy akarjon? Mit akar? Mire figyelsz? Miért nem arra, amit akar?

Nem létezik dackorszak. Az elme felfedezi magát. Nem dac, amikor ráeszmélsz, hogy van akaratod. Ennyi erővel minden egyes ember dacban él. Nem dac, hanem akarat.

Egy gyermeknek fel kéne tőlteni, nem lefárasztani. A férjed surmesz, de most ez van, én meg kvázi egyedül neveltem a gyermekem, és háztartást is egyedül vittem, míg a gyermekem biológiai anyját is elláttam. Az a legjobb, amikor konfrontálódhatsz a gyermekeddel, hogy ez most akarateltérés, vagy játék, már mindegy, fel kébe tőltsön. Ne azt nézd, hogy meglegyen, amit akarsz, ahogy akarsz, hanem, hogy a világnak, a szeretetnek mi az érték. Nem az, hogy nyűgi vagy, hanem hogy mosoloygva segíted a gyermeked, amikor nem akar kimenni.

Csak élvezd. Nem tudom milyen elvárásaid vannak, de abból, amit itt írsz, helytelenek. A párodé is. A célok a mindennapi élet teendőire valók. A lényeges dolgokra nem kell sürgetni senkit sem mert örök érvényűek.