Ha egy 15 éves gyereket pszichológushoz viszünk, utána tudni fogjuk a "diagnózist" mi szülők?

Én azt vettem észre hogy mindenkinél is kicsit másképp működik.

Voltam alsós koromban pszichológusnál, ott egyedül voltam bent vele majd utána behívták a szüleimet is és elmondta a "doki" amit leszűrt a beszélgetés alapján. Utána voltam egy-egy alkalomnál pszichológusnál és pszichiáternél is, egyik alkalommal sem beszéltek a szüleimmel/mondtak el bármit is neki, max a végén hívták be őket hogy együtt beszéljünk.

Majd 16 évesen elkezdtem járni egy teljesen uj pszichológushoz. Ő ragaszkodott hozzá hogy első alkalommal meg kell jelenni a szülőknek is, így hárman voltunk bent egész végig. Azóta egyedül járok teljesen, nem is beszélnek a szüleimmel. De mindig fent a lehetőség, hogyha én szeretném, hogy megint szülőkkel üljünk be egy alkalomra.

Ezzel azt akartam kihozni, hogy kérdezd meg magát a pszichológust mi ilyenkor a folyamat, mert mindeki mást mond :)

Igen, nekem az egyik legjobb döntésem volt elmenni!

Másfél éve járok, és nagyon sok mindent tanultam belőle. Tudok kommunikálni saját magammal, tudatosabban kezelem az érzéseimet, meg persze nagyon nagy megkönnyebülés kiönteni a szívem egy "idegennek".

Amit nekem fontos volt megértenem, és talán nektek is jó tanács lehet az az, hogy a terápia mint olyan, nem azt jelenti, hogy egyik pillanatról a másikra kapsz egy megoldást a problémáidra és hirtelen újra szép lesz minden. Lehet hogy a te gyermeked is később tudja kamatoztatni amit most tanul majd magáról, de talán könnyebbé teszi a közetek lévő kommunikációt, és el tudja majd mondani mi bántja, így tudtok rá együtt megoldást találni.

Na, nekem szintén 15 évesen a pszichiáter szóról szóra visszamondott mindent anyámnak, amit mondtam, még azt is, amit kértem, hogy ne, de olyan megvetően, hogy a végén már ketten szidtak anyámmal együtt, míg el nem sírtam magam.

Kitűnő tanulóként kerültem oda, nem én akartam menni, anyu vitt.

Hol mertem volna cigizni, piálni, drogozni, fiúzni? Még barátaim sem voltak. Szó szerint éjjel-nappal tanultam, nem túlzok. Ilyen gyerek ma már nincs, ez jóval több, mint 20 éve volt.

Azért vittek oda, mert hirtelen meredeken és csúnyán leromlott a tanulmányi eredményem, folyamatosan sírtam, ami azért volt, mert anyuval csúnyán veszekedtünk, s én nem hagytam magam, visszabeszéltem, de ez nagyon bántott, hiszen addig nem így éltünk anyuval, és szerettem őt. Ő hirtelen megváltozott egy témában, úgy beszélt velem, ahogy még soha, megpróbált leuralni, azt mondta, most még szorosabban fog engem majd büntetésből, de hova, mikor telefonom se volt abban az időben, tényleg csak könyvet olvastam, meg egy macskám volt. Sehova nem jártam, értsd szó szerint.

Ez a téma apám volt, akivel még születésemkor elváltak, ezt nem fejtem ki most bővebben, de akkor hirtelen ellenem fordult anyu, és nemcsak ebben, hanem a nap 24 órájában haragtartó is lett. Nem szólt hozzám napokig egyetlen szót sem, és én ezt nem bírtam elviselni 15 évesen. Próbáltam vele szépen megbeszélni mindent, ordibálva elhajtott, és amikor kétségbeesésemben sírva őrjöngeni kezdtem, rám zárta az ajtót, hogy pisilni se tudjak kimenni, már az ablakon akartam kimászni (földszint). Ahelyett, hogy megölelt volna, mert csak a szeretetéért, megértéséért őrjöngtem (nekem csak ő volt).

Így kerültem egyből pszichiáterhez, pszichológus helyett, nem volt apelláta, menni kellett, én nem akartam, de még a váróteremben is kaptam az ívet anyutól, hogy a jó gyerekek most a strandon vannak (nyáron vitt, direkt nem iskolaidőben), az ilyeneknek, mint én pedig itt kell lenniük strand helyett.

Bent pedig egy vénasszony volt a pszichiáter, nyugdíj előtt állhatott, vagy már nyugdíj mellett dolgozott, de az a tipikus rosszindulatú fajta, akire ha ránézel, már messziről üvölt róla, hogy irritálják a gyerekek, pedig gyerekpszichiáter volt.

Velem végig úgy beszélt, mint egy darab sz@rral, utálkozva, kb hogy hogy beszélhetek vissza anyámnak (pedig hol mertem volna leh.ülyézni, lekrvázni, mint sok mai gyerek, szó se volt erről), hogy merek ellenkezni, az van, amit ő mond, egy sz@ros gyerek vagyok, örüljek, hogy enni kapok, majd meglátom, hogy 18 évesen ki fog rakni, ha így folytatom, de meg is érdemelném...

Már ott sírtam, ezt megunta, kb 10 perc után szenvtelen, rezzenéstelen arccal behívta anyámat, elmondott neki mindent, aztán ketten szidtak. Még egy zsepit se adott.

Többször nem voltam hajlandó menni, mondtam, ha megver, akkor se. Azt a gyógyszert, egy erős szedációt okozó antipszichotikumot pedig titokban kidobtam. Egész nyáron aludtam volna tőle.

Már meghalt a vén banya, de a táblája a mai napig kint van. Ahányszor arra járok, leköpöm, pedig lassan középkorú leszek.

Anyu sem él már. Remélem, azért ma már másabbak a "szakemberek".

De gyerekem azóta sincs, és ez már így is marad. Soha nem viselném el, ha bármi miatt is úgy sírna, mint én akkor. Előbb akasztanám fel magam saját kezűleg.