Nagyon rosszul esik, miért ilyen?

Van egy párkapcsolatom, már több mint 3 éve. Egy évvel ezelőtt meghoztunk egy számunkra igen fontos döntést: távkapcsolatba kerültünk egymástól (egyetem miatt). Az első pár hónap nagyon kiborított, hiányzott rettenetesen...

Kicsit kanyarodnék a kérdésem felé. Édesanyám folyton ellenségeskedően beszél velem, ha a párkapcsolatomról van szó, sosem lehetett erről normálisan beszélni vele, mert mindig kiabálás lett a vége. Persze egy darabig próbálkoztam, aztán már lassan úgy vagyok vele, hogy inkább semmit nem mondok el, akkor legalább csend van:( Nagyon bánt. Ma nagy örömmel elújságoltam anyukámnak, hogy jön a párom és de boldog vagyok. Mire ridegen megkérdezte, hogy "miért, jövő héten nem találkoztok?"-kérdi olyan hangnemmel, hogy érzem, minden ellenszenve és féltékenysége benne van (való igaz nov. 1 miatt jövőhéten is összefutunk otthon, de akkor mindegyikünk inkább a családjával lesz) Mindig annyira hideg és távolságtartó a témával, kezdte, hogy "miért kell költeni erre a pénzt"? (a párom hadd döntse el mire költ pénzt...ráadásul ez a második hét, hogy nem találkoztunk) Mintha fel sem akarná fogni, mennyire fontos nekem, hogy néha (mert 2-3 hetente találkozunk) a párommal töltsek pár napot...Mintha fel se fogná, hogy nekem ez erőt ad, boldoggá tesz...mintha azt akarná anyukám hogy inkább senki ne legyen mellettem...legyek egyedül, csak az "övé" és legyen nekem csak ő meg a család...most már azt érem azért itt az ideje, hogy a párom legyen a "legfontosabb" az életemben...(persze ez nem a család elhanyagolását jelenti, de azért valamikor Vele szeretném összekötni az életem.) Még azt se mondhatja, hogy az egyetemet hanyagolom a párom miatt, tavaly is a legjobb 1o között végeztem, vizsgaidőszakban másfél hónapig nem találkoztunk. Szóval van egy felelősségtudatunk, komoly kapcsolatunk és egymáshoz kötődő mély érzelem. Egy anyának nem az a legfontosabb, hogy a gyermekét boldognak lássa?

Ma meg mondtam neki, hogy annyira ellenszenvesen viselkedik, hogy legközelebb megtartom magamnak, ha örvendek valaminek...:( higgyétek el, annyira fáj ez nekem, hogy legszívesebben elsírnám magam, vagy jól kipanaszkodnám magam a páromnak...szomorú vagyok, mert szeretnék bátorítást hallani és tudni, hogy mellettem áll és támogat, ehelyett folyton azt érzem, hogy ő kifejezetten nem boldog attól, hogy nekem jó...(ezt folyamatosan érzem, és bánt, hogy egyáltalán ilyent mondok/gondolok...de tényleg ezt érzem...:()

Változtathatok, tehetek ez ellen, vagy "ez van..."?

2o-L