Halt már meg közeli hozzátartozótok? Mit csináltatok, hogy ne fájjon annyira?

Anyu 6 éves koromban, apu 14 éves koromban, mama pedig most (24).

Anyut nem nagyon ismertem, emlékfoszlányok vannak, de a mai napig gondolok rá. Aput jobban ismertem mint anyut, többet találkoztunk, de a mama nevelt. De rá is gondolok minden nap. Nyilván a mama fájt a legjobban. Fél év telt el. Annyit teszek, hogy nem nyomom el az érzéseim, emlékezek, virágait ápolom, ha sírás kerülget sírok. Szerintem mást nem nagyon lehet tenni.

Felejtésre kell törekedni. Nem tudom, hogy el lehet-e felejteni valakit teljesen, de nem is ez a cél, hanem a gyógyulás. Ha eszedbe jut, gondolj másra, ne tépd fel a lelki sebeket az emlékezéssel, hanem hagyd gyógyulni azzal, hogy nem foglalkozol a halálesettel. Úgysem lehet rajta változtatni, ezért jobb, ha nem gondolsz rá, nem foglalkozol vele.

Ez az egyetlen módszer, amivel a temetésen a halottal együtt a gyászt is sikerül eltemetni. Nekem bevált. (Már csak egy szülőm és egy nagyszülőm él, a tobbieknél így jutottam túl a gyászon, és így sikerült a lelki sebeket begyógyítani, a temetésen a halottal együtt a gyászt is eltemetni.)

Mamám halt meg egy éve. Agydaganata volt. A végén már annyira szenvedett, hogy egy részem megkönnyebbült, hogy végre békében pihenhet.

Sokszor eszembe jut, egy mondatról, egy tárgyról. De az idő tényleg segít.

Tata halt meg a nyáron.

"Készültünk" rá, mert tudtuk, hogy itt fog hagyni bennünket, de mikor megtörtént, összetörtem.

Anyu a mai napig nem tudta feldolgozni. Én akkor már kismama voltam, itt van a fiam is, nem engedhettem meg magamnak, hogy gyászoljak. Sokszor eszembe jut, főleg az utolsó telefonbeszélgetésünk.

A másik mamám már nagyon régen 12 éve hagyott itt minket. A mai napig eszembe jut. Az fáj, hogy a hangjára már nem emlékszem.

Szerintem amúgy ezeket nem feldolgozni kell, hanem megtanulni együttélni ezzel a fájdalommal, hogy később jobb legyen.