Családon belüli nemi erőszak pszichológusnál?

"... nem akarom, hogy kára származzon belőle"

Ez esetben tök felesleges pszichológushoz fordulnod, de más szakembert is kár megkeresned. Te elkönyvelted, hogy ez így volt jól, tehát nem is volt erőszak, hiszen "neki nehogy már baja legyen belőle". Akkor meg mit szeretnél elérni? Ha tényleg nemi erőszak történt (ez manapság ingoványos talaj, de tegyük fel, hogy megfelel a meghatározásnak), az addig, amíg nem fáj az elkövetőnek, nem is erőszak. Ha nem mersz szembefordulni vele, akkor tulajdonképpen te is akartad, tehát szó sincs erőszakról.

Ha majd adott esetben bíróság előtt is mered vállalni, hogy nem akartad és igenis legyen neki bántódása belőle, akkor beszélhetünk arról, hogy te tényleg nem akartad.

Nem fog feljelentést tenni szerintem. De pontosan emiatt a meglátásod miatt nagyon is érdemes lenne felkeresned egy szakembert.

Hogyan történt az erőszak? Az elkövető mennyire volt tudatában annak amit tett? Mi történt utána? Közvetlenül és az eltelt évekre is gondolok nagy vonalakban. 2 féle variációt is el tudok képzelni amiért így érzel azért kérdezem. Ha a lehető legbrutálisabb módon történtek a dolgok és még így is véded az illetőt akkor sem vagy sem hibás, sem H*lye. Viszont a megfelelo segítségre szukseged lenne.

Ha gondolod privatban is irhatsz.

“Ha nem mersz szembefordulni vele, akkor tulajdonképpen te is akartad, tehát szó sincs erőszakról.“

Annyi pszichológus, terapeuta beszél az áldozathibáztatásról, hogy már szinte a csapból is ez folyik. El sem hiszem, hogy még mindig léteznek olyan emberek, akik ennek ellenére is ezt csinálják. Nekem van szekunder szégyenérzetem.

A kerdezo lehet, hogy a stockholm-szindroma miatt "vedi" a bantalmazojat (ha egy fedel alatt elnek)

Kerdezo, a pszichologussal mindenkeppen beszelj errol, mert ugy tunik, nem tudod feldolgozni. Ezen kivul, elkepzelheto, hogy rajtad kivul mas csaladtagot is bantalmazott, szoval ne felj elmondani.

A pszichologusnak elmondhatod, hogy nem akarod, hogy az illetonek kara szarmazzon belole, de neked mindenkeppen segitsegre van szukseged.

Ha nem mersz szembefordulni vele, akkor tulajdonképpen te is akartad, tehát szó sincs erőszakról. - meg a jó édes anyukádat, azt, egyes.

Kérdező: menj el pszichológushoz, persze, és én ezek után biztosan nem járnék haza vagy állnék szóba ilyen emberrel, legyen az nagybácsi vagy az apám.

Az minimálisan sem érdekelne, hogy baja lesz-e belőle vagy sem, főleg, mivel kisgyerekeket kihasználni az egyik legocsmányabb dolog.

Nos, ezt a kérdést Neked kell megválaszolnod! Ha nem teszel semmit, akkor nem fog történni semmi, és ugyanúgy szenvedni fogsz - ezt az elmúlt 10 év tökéletesen bebizonyította. Ha neked ez jobb így, akkor dönts így. Saját magaddal cseszel ki, de cserébe mások nyugalma megmarad. Úgy tűnik, ez is fontos.

Ha elmész szakemberhez, akkor ő segíthet abban, hogy ezt fel tudd dolgozni. Jó esetben várható, hogy a közérzeted javuljon, de ehhez fel kell kavarni az állóvizet. Neked is nehéz lesz (rövid távon), hisz régi sebeket kell feltépni - de ez "jó jel", ez annak a jele, hogy működik a terápia.

Egyébként nem gondolnám, hogy feltétlenül rendőrségi ügyet kell csinálni belőle ahhoz, hogy a feldolgozás megtörténhessen.

De a lényegi, önismereti kérdés szerintem nem ez, hanem hogy miről is szól ez a dilemma?

Vajon tényleg azért NEM akarsz elmenni szakemberhez (és ezzel lépéseket tenni), mert aggódsz mások családi élete miatt?

Vagy esetleg másról van szó: és Te magad is félsz szembenézni ezzel, félsz a konfrontációtól, félsz a változástól? Utóbbi is érthető dolog lenne, viszont lényegesen árnyalja a képet... Hiszen ez esetben tényleg magadban kell rendet tenni, és semmi racionális okod nincs arra, hogy NE lépd meg ezt a lépést. "Pusztán" érzelmi gátak.