Akiknek nárcisztikus vagy nárcisztikus jellemvonásokkal rendelkező szülője volt, az mikor és hogyan vette észre, hogy nem normális es mikor?

Hát én sokáig gondolkodtam hogy mi rosszat csináltam, hogyan kellett volna másképp, mert kerestem a választ mindig hogy mivel váltottam ki a haragját. Hazamentem a munkahelyemről ,köszöntem , bementem a konyhába és ilyeneket ugatott: muszáj nekem őket zavarnom mindig amikor esznek? Jajj hogy néz ki a hajad… , olyan béna a kezed , olyan vagy mint a nagyanyád, és röhögött.

Ez volt az alaphangulata velem, amikor meg szemétkedni akart akkor lehordott minden lusta disznónak, meg hogy soha nem lesz semmim, meg nem vagyok képes semmire. Irritálta ha félrevonultam olvasni, akkor szemétkedett hogy miért nem megyek ki közéjük, ha meg kimentem akkor a külsőmet kritizálta, sokszor undorral nézett rajtam végig. 25 voltam amikor mondta egy pszihológus hogy nem én csinálok dolgokat, hanem irritálom mert nem szeret. Vagy 35 éves koromig nem vettem fel szoknyát, sem rövidnadrágot mert azt mondta hogy ronda görbe a lábam. Ezeket azért mondta hogy ne legyen kedvem csinosan öltözni, mert féltékeny volt. Persze nem is lett volna miből mert az egész fizetésemet elvette. Nem akarta hogy legyen valakim mert gondolom kellett neki otthonra egy boxzsák. Mindig mindenre azt mondta hogy alkalmatlan vagyok . Feleségnek, anyának, ne legyen jogsim se mert én nem lennék képes soha vezetni.

Nem volt könnyű kiszakadni ebből mert belémnevelte egyszerűen hogy selejt vagyok, ronda is meg béna is mindenhez. Amikor 25 voltam azt mondta hogy öreg vagyok már, ne randizgassak , minek.

Egy beteg bolond ember és én csak azt a napot várom amikor becsönget hozzám hogy már öreg , nincs pénze és segítsek neki. El fogom hajtani. Úgyis azt mondta hogy én nem vagyok a gyereke és egy köpedelem vagyok. Nővéremmel ugyanezt eljátszotta, ő már 8 éve nem beszél vele.

Persze , ez olyan érzés mintha egy sötét barlangban éltem volna, most meg kinyílt a világ.

Most hogy anya vagyok, még jobban haragszok az anyámra. Itt a gyerekem , hogy tudnám bántani? Hogy tudnám lehordani mindennek? Nem is tudnám nem szeretni. De aki gyűlöli a saját gyerekét az orvosi eset. Meg majd ha lesz 16 és szép, és nőies, akkor rondázzam le, hordjon olyan ruhákat amik eltakarják? Nekem akkor boldog a lelkem ha ránézek a lányom arcára és gyönyörűnek látom, büszke vagyok rá hogy nagy dumás, hogy okos és szép.

Nem gyűlölt, de a passzív agresszió, csenddel verés, tüntető hallgatás, minden napos volt, akárcsak a gyomorgörcs, hogy na, ma épp mire megyek haza?

Normális lesz, vagy rögtön beszól valamire?

Emellett természetesen mindig neki volt igaza - az esetek nagyrészében amúgy nem -, és ha merészeltem rámutatni, hogy téved, akkor egy hétig sem szólt hozzám.

És még sorolhatnám, ha vlamit elrontott, úgy alakította, hogy nekünk legyen bűntudatunk, mártírkodott, szemünkre hányt mindent.

Hagyjuk, elköltöztem, azóta évente 2x megyek haza - természetesen olyan gyomorgörccsel, mint a kvaélet, de apám még mindig ott él, szóval miatta.

A fentiekhez képest az én anyám lightos. Ő úgy nárcisztikus, hogy azt gondolja, mindent jobban tud mindenkinél (ezt úgy képzeld el, hogy a nyílt utcán odaszólt fiatal lányoknak, hogy "Ez a nadrág előnytelen, drágám"), fel sem merül benne, hogy valamiben téved. Úgy hajlítja a valóságot, hogy az neki megfeleljen.

Folyamatosan azt éreztette velem, hogy én kicsi és buta vagyok, ő bezzeg nagy és erős és majd ő "segít". A segít alatt azt kell érteni, hogy helyettem akar élni, döntéseket hozni, mert ő értelemszerűen többet tud, mint én.

Ez a gyerekvállalási terveim kapcsán durvult el a legjobban, ahol a sokszor kifejezett keresem ellenére is tanácsokkal bombázott (mert ugye én kicsi és buta vagyok és nem tudom megoldani az életemet, gyereket sem tudok csinálni, majd ő segít). Akkor is, mikor nyilvánvaló lett, hogy nem lesz sétagalopp a gyerekvállalás. Én beleástam magam a meddőség témakörébe, ő semmit sem tud a dologról, de osztotta az észt.

Nem sikerült a gyerek és ráment az első házasságom. Utána nagy nehezen talpra álltam, és némi idő után eldöntöttem, hogy örökbe fogadok. Erről a témáról sem tud semmit anyám, de itt is jött a jobbnál jobb ötleteivel, hogy miért nem fogadok örökbe egy covid árvát, majd egy ukrán árvát, végül pedig ajánlkozott, hogy szerez nekem gyereket, mert van egy ismerőse, annak egy távoli rokona, annak egy unokája, na és az a gyerek hányattatott sorsú, senkinek sem kell, megpróbálja megszerezni nekem, ha gondolom.

És frankón nem érti, hogy ezzel r.hadt durva határokat lép át, hogy ezzel a legszentebb magánügyemben ugrál két lábbal, nem b.zmeg, ő csak segíteni akar. Imádom, hogy egyik kedvenc szavajárása, hogy "Kislányom, tudod, hogy én nem szólok bele semmibe". Ezt így kiejti a száján. Szeme sem rebben. Nagyon másik mozit néz, az ő nárcisztikus moziját, ahol ő a főszereplő mindenki más életében is.

Hogy mikor esett le először, hogy baj van...? 26-27 éves korom környékén, mikor a gyerekvállalás élesedni kezdett és nem lehetett levakarni a témáról. De 34 lehettem, mikor először tudatosult bennem, hogy ez bizony bántalmazó viselkedés és nem lehet azzal mentegetni, hogy "csak jót akar". Egészen addig azt hittem, tényleg csak jót akar. Az akkori terapeutám mondta, hogy "Lehet, az édesanyja tényleg csak jót akar, de lehet, azért van ilyen erősen jelen az életében, mert kontrollálni akarja". Ezt ott hallanom kellett, mert addig nem esett le.

Azóta iszonyatosan erős énhatárokat húzok, már szinte egyáltalán nem engedem be az életembe. Minimálisan kommunikálunk, de ott tartok, hogy egyetlen rossz húzás és megszakítok vele minden kapcsolatot. Mindig reménykedem, hogy észreveszi magát és visszább vesz. Most egyelőre csend van. Kíváncsi vagyok, meddig.

38/N

pontosan már nem emlékszek, leginkább azután hogy eltávolodtam tőle és idősebb lettem, talán olyan 15-16 évesen

felnőttként az ember jobban észreveszi a mérgező jeleket, már ha hajlandó rá

Felnőttkori terápián, egy súlyos megrázkódtatást okozó nárcisztikus kapcsolat uán derült ki, hogy apámnak valószínűleg ez a baja, egy rakat más dolog mellett, olyan mértékben torzult a világ- és énképe, hogy egyáltalán nem furcsa, hogy 35 éve egyedül van. Ennek során emlékeztem vissza a dolgokra amiket művelt, szerintem óvodás korom óta, agresszív manipulációval, amit ő valszeg észre se vett, időről-időre való szétesésekkel, dühöngő vádakkal hogy én azért vagyok, hogy az ő gondjait megoldjam (pl 6-7 évesen nekiállt rám ömleszteni hogy ő nem tud szexelni senkivel, hát sajnáljam őt nagyon de valahogy oldjam is meg; vagy évtizedek elteltével is izzó, intenzív gyűlölettel beszélt az anyjáról, és elvárta hogy én is gyűlöljem; napi szintű siránkozás arról hogy milyen szerencsétlen, valójában hatékonyan tett azért, hogy fennmaradjon az állapot, de azért oldjam meg neki; kitapasztaltam hogy elvárja hogy egy bizonyos fajta módon viselkedjek, játsszam el a csecsemőt, mert nem tudta kezelni hogy növök fel, és minden fejlődést gúnyolódással, lehülyézéssel, intenzív haraggal vagy csendterápiával jutalmazott; rendszeresen kommentált bármilyen reakciót tőlem, hogy ebben is anyámra hasonlítok, és ugyanúgy hülye/k*rva leszek, és csak arra jó hogy szüljek pár gyereket valami férfinek - ha mindent úgy csináltam ahogy ő akarta, még akkor is robbanhatott bármikor, és még mindig 5-13 éves koromról beszélek). Amúgy pedig egy magasan funkcionáló ember volt egy komoly felelősségű munkahelyen, és mindenki másnak egy szertelenül jó kedélyű embert adott elő. De ha kettesben maradtunk, nekiállt ezekkel kínozni, kedvenc játéka volt a ki szeret engem jobban, pedig senki se szerette, és ha épp nem én szerettem legjobban, akkor többnapos büntetés jött, amíg úgy kezelt mint egy idegent.

Ja, és abban a tudatban nőttem fel hogy ő volt a jobbik szülőm.