Van ilyen ismerősötök?

én otthagytam.

apukám nagyon beteg lett, és nekem végig kellett nézni, ahogy a rák felemészti és végül megöli az egyik embert, akit a világon a legjobban szerettem. beleroppantam.

én is meg akartam halni, nem érdekelt semmi, otthagytam a sulit (16 voltam egyébként) és egyre durvábban befordultam. közbe ment az önpusztítás.

elmentem pszichiáterhez, de egyszerűen nem tudott velem mit kezdeni, ezért ajánlott egy másikat, ő sem tudott kihozni a gödörből, csak teli tömött gyógyszerrel. persze rászoktam, és előjött a szociális fóbia. azóta itthon vagyok, se végzettségem, se munkám, ki se merek lépni az utcára. nemtudom, mi lesz velem, kezdeni szeretnék magammal valamit, de kilátástalannak érzem a helyzetem.

barátaim szerencsére maradtak, ők feljárnak hozzám, és ennyi az életem.

22/L

furcsa, nekem a szűkebb ismeretségi körömben nincs olyan ember, akinek legalább egy szakmunkása ne lenne.

persze, van pár rokon, és általánosból 1 lány, aki kimaradt pár évre, de aztán estin lett neki valami végzettsége.

én azt mondom, a fiatal kor a legjobb arra, h tanulj, később már nem fog úgy az agyad, és nem is lesz hozzá annyi türelmed.

meg van 1 gimis osztálytársam. na ő nagy életművész. elkezdett a zskf-en valami kamuszakot, megunta, kispottolt Írországig, most ott melózik valami sütiboltban, és vígan éli az életét :D nem úgy tűnik, mintha megbánta volna.