A szüleitek negatív hatására mikkel szenvedtek, mik alakultak ki? 21/L

Első, de, miatta vannak ezek.

Párszor, amikor hozzám vágott ezt-azt, heves vita előzte... nos a részéről. Félreértés, amit kérdezz-felelek előzmény helyett rögtön begurult. Én meg nyugodtan feleltem, vagy mondtam valamit, vagy csöndben álltam és hallgattam a dühöngését, míg befejezte. Egyszer azért vágott hozzám egy üres műanyag ételtárolót, mert, idézem: ne nézz rám így.

Hülyeségeket beszélt, ingerülten, nekem szavam nem volt, tehát igen, nem valami kedvesem néztem rá. Nem gyakori eset, hogy hozzám vág valamit, de amennyi volt, azok szépen nyomot hagytak, hogy azóta nem szeretem a csattanó hangokat, amik valaki heves, ingerült dobálózására emlékeztet.

Hogy kiabálni tudni mennyire egészséges, azt nem tudom. Amiért én nem tudok kiabálni senkivel, az azért van, mert apámnál, főleg amikor összeveszünk, a felemelt hang is tabu, mert szerinte én vagyok a hülye, ne nekem álljon feljebb. Sok éves hadakozás, amiket ő 5 perc múlva semmisnek tekintett, mintha mi sem történt volna, ment tovább az élet a következőig, és ehhez nekem is asszisztálni kellett, hogy engedjem el, meg talán tanuljak is belőle. Rögződött bennem, hogy kiabálást nem lehet.

A közeli emberi kapcsolatok kialakításához nem csak apámnak van köze, de zömében tőle kaptam, amiért gondjaim vannak, nem másoktól. Apám nélkül le is pereghettek volna rólam, ahogy régen, frissebb, nyugodtabb érzelmekkel, nem felhalmozódva mindez meg is történt. Empatikus vagyok, régen sokszor találtak meg, olyan a kisugárzásom vagy nem tudom, hogy könnyen megnyílnak előttem az emberek mind a mai napig. Csak már fáradt vagyok mindenki nyűgjét hallgatni. Azt bezzeg senki nem kérdezte, vagy ha igen, nem őszintén, közben másra figyelt, ha őszintén válaszoltam, hogy hogy vagyok, velem mi van, engem bánt-e valami. Nem kértem viszonzást, ha valakivel lelkiztem, de évek után a saját bajaim mellett terhelővé vált.

Összerezzenések nem fogadott hívás miatt = mi a fszért van nekem az a qrva telefon, ha nem vagyok képes felvenni, amikor hív. + még néhány mondat, ami után elkezdi mondani, miért keresett. Egyébként általánosan nincs tíz perc, ha nem tudtam felvenni, és ha látom, hogy keresett, rögtön hívom vissza.

Röviden: tisztában vagyok azzal, hogy lelkileg vagyok nyomorék.

Hogy ami ment és megy, az normálisan nem így lenne. Ezen fejben próbálok dolgozni, felismerni a problémát, feldolgozni, csak hát nem könnyű. Haladok, csak lassan. Egyszer oda is eljutok, hogy dolgozzak, reményeim szerint hamarosan.

Nincs autizmusom, se semmi ilyesmim. Ha az embernek igénye lenne megbeszélni a problémát, de csak ordítanak vele, szidják, hogy idióta, barom, hülye, tudatlan, hülye segg és társai, aztán a kiabálás után rá öt perccel már mi a baj, lépj tovább, és ez megy sok éven át + azért is kritizálás ér, nem is akármilyen, mert kiejtesz egy üvegpoharat a kezedből, előtte pedig teljes nyugalom volt, de akkor következik az odafigyelés teljes hiánya, és hogy a világ mennyivel egyszerűbb és jobb lenne, ha az emberek figyelnének a másikra, és te beleszrsz az egészbe, azért veszed ilyen lazán... és ezer más, szinte minden probléma, minden kritika... Elismerésem annak, akinél máshogy lenne. Én belerokkantam lelkileg, hogy több kiabálást és lehúzó szót, kritizálást - ami nem kritizálás, csak elmondja a véleményét - hallottam, mint dicséretet. A kollégáitól, ismerőseitől azt hallom vissza, hogy milyen büszke rám, csak jókat mond rólam, ehhez képest én ebből morzsányit vettem észre. Régen rajongásig imádtam, sokkal nyugodtabb volt, nem beszélt velem úgy, ahogy később, nem volt ingerlékeny. Több volt gyermeki csodálatnál, visszagondolva is jól csinálta és jókat mondott. Aztán kezdett az lenni, hogy a régi hibákra, amikre legyintett, legyek óvatos legközelebb, már morgott, szitkozódott. Aztán nagyobb lettem, nem követtem vakon őt, és minél többet hibáztam szerinte, semmiségek voltak, annál rosszabb lett. Igyekezetem, hogy legyen jobb, beszélgetés, levelet írtam, igyekeztem közös hangot találni, ahol indulhatunk, sosem sikerült. Levelemet elfelejtette, el sem olvasta, a tiszta lapra azt mondta, hogy nincs tiszta lap, a beszélgetések vége pedig mindig az volt, hogy nekem kéne belátnom.

Szerintem teljesen érthető, miért vannak ezek nálam, nem kell ebben autizmust és mi egyebet látni.