Apám tegnap közölte, hogy elege van belőlem, érettségi után mennem kell otthonról. Mit tegyek?

Arról sem, meg a történetről sem. Szociális fóbiával vagy szorongással talán még csak-csak lábra lehet állni, de pl. súlyosan neurotikus háttérrel vagy elfojtott sérelmekkel, traumatikus emlékekkel már nehezen.

Remélem mindenesetre a legközelebbi cél, vagyis az érettségi jól fog sikerülni. Ha vannak tanulási nehézségek, súlyosabb elmaradások, próbálj esetleg az iskolapszichológussal beszélni. Bár sajnos most az állami egészségügyi ellátás eléggé széthullóban van, ráadásul a lelki ellátás mindig is gyenge pont volt hazánkban. De lehet hogy tud ajánlani magán szakembert, és talán apád szívesen belemegy, hogy az érettségire való tanuláshoz ad ennyi plusz segtséget.

Bár nekem nagyon súlyos fogyatékosságaim voltak gyerekkoromban -- sokszor a suli legfogyatékosabb gyerekeit is alulmúltam fejlődésben, pedig bőven kerültek be oda állami gondozottak, sőt valamiféle telepi nagyon elhanyagolt cigány gyerekek is, -- mindazonáltal szerencsére ezen valamelyest sikerült túljutnom, sőt lettek tehetséges területeim is, természettudományok, nyelvek, illetve a humán szféra egyes részei (főleg néprajz), amik a tanárok elismerését is kiváltották, még össziskolai szinten is.

Ami viszont ennél nagyobb baj és akadály volt, az részben az állandó szülői testi bántalmazás volt, másrészt a családban folyó folyamatos részegség és erőszak, mindkét szülő részéről tandem.

Bár a nagyszülők jelenléte valamelyest védő hatást jelentett a szülők förtelmes életmódja elől (a nagyszülők, akik amúgy egyszerű származású emberek is voltak, paraszti, kézműves erdettel, és család mndkét ágán svábok, volt mindanyiójukban egy finom érzék a klasszikus műveltség iránt, latin, és németes műveltség, továbbá humán és reál vonalon egyaránt egy nagyon jó nyitottáság) -- ugyanakkor ennek a nagyszulői örökségnek a lehetséges védő hatását nagyban lerontotta, hogy mindegyik nagyszülő hajlott a teljes tabusításra, kettős beszédre, a bajokról, a szülők elmebetegségeiről, akár elmegyógyintézeti benttartozkodásairól egyszerűen nem lehetett igazán beszélni. Gyerekkori lázadás kellett, hogy egyáltalán fel lehessen vetni kérdéseket, de a dolgok így is mind szarba fulladtak. Igy az amugy óriási szerencsét jelentő nagyszülői jelenlét nem lehetett annyira áldás, mint lehetett volna : bár sokat tanultam a nagyszülőktől klasszikus világ felé való nyitottságban tőlük (nyelvek, humán, techinkai természettudományi területek), de a mindent szarba fojtó tabuk is a nagyszülők levethetetlen vonásai közé tartoztak.

Összegzésképp: nekem 18 évesen egy év kevés lett volna a kilábaláshoz. Pontosabban szólva, egyetlen esetben lett volna elég. Nagyon erős pszichoterápiás segítéggel, vagy ennek hiánya esetén, alternatív meegoldásképp, egy ngyon erős tabutörő, düh- és múltfeldolgozó plusz munkával. Ez ugyan majdnem sikerült még 14 éves koromban, de részben a tabuk, részben a verések miatt befulladt, később meg már csak megkésve tudtam reprodukálni.

1 évig ingyen élsz, közel 1 millát félre tudsz rakni.

Elmész szépen egyetemre, nyáron dolgozol, vizsgaidőszak után megint dolgozol.

Én egyetem mellett dolgozok, minden nap, és senki nem fizeti a lakhatásom. Egész jó helyzetben vagy.

Ha 18 éves lennék, most mindegy,hogy fiú vagy lány

biztos onlyfans modellnek állnék.

Csak az a baj,hogy harmincas szőrös sörhasú pasikra kevesen kíváncsiak.

Számítógép elött csinálsz pár dolgot,meg nemibetegséget se kaphatsz el, aztán ha ügyes vagy többet is keresel vele havonta,mint egy politikus.