Szerintetek is én vagyon túl érzékeny és felfújom a dolgot?

Nem fújod fel.

Anyád belerondított a te gyászodba.

Sajnos, ezt utólag már nem lehet rendbe hozni. Elköszönni már soha nem tudsz nagymamádtól, a temetésen túl vagytok stb.

A magyarázata az, hogy anyukád saját maga nem tud mit kezdeni a gyászával. Nem tudta nagymamádat méltósággal elgyászolni, ezért viselkedett ilyen ostobán.

Ugyanez volt az oka annak is, hogy 6 éve nem engedte, hogy részt vegyél nagypapád temetésén.

Sajnos nálunk is nemrég aktuális volt ez a téma: feleségem édesanyja pár hete hunyt el. 9 és fél éves fiunk és 6 éves kislányunk van. Én abból indultam ki, hogy alapesetben vigyük a gyerekeket a temetésre, kivéve, ha ők mást akarnak. Feleségemet eléggé befolyásolta a nővére, aki szerint egyik gyereket sem szabadna vinnünk sem a gyászmisére, sem a temetésre. A fiunk határozottan kinyilvánította, hogy jönni akar mindkettőre, én pedig melléje álltam. A lányunk kicsit hezitált, végül úgy döntött nem akar ott lenni egyiken sem, de eljönne a városba (nem a mi lakóhelyünkön lakott az anyósom, tehát oda kellett utaznunk). Az én anyukámmal sétált a városban, amíg a gyászmise és a temetés lezajlott, majd utána a feleségemmel kimentek a temetőbe kettesben.

Utólag is igazolva érzem magamat: így volt jó! És leginkább azért, mert a gyerekeink akaratát tiszteletben tartottuk. A 6 évesnek is van akarata és elképzelése. Természetesen lehet terelgetni a véleményét, ill. elmondani, milyen egy temetés, mivel jár, mivel nem jár. De direktben rákényszeríteni az ellenkezőjére annak, amit akar, nagyon nem kéne. A 9-10 évesnél meg pláne nem.

És itt is állítom, hogy sógornőm a saját gyászát tudja nehezen feldolgozni, ezért akarta a mi gyerekeinket távol tartani onnan. Végül ő is belátta, hogy nem volt ez így rossz senkinek.

Nagyon sajnálom. Fogadj el egy ölelést egy random netes idegentől.

Pedig elég érett lettél volna hozzá, tekintettel arra, hogy kettőtök közül te voltál az, aki figyelembe vette azt, hogy egy temetésen van, és ezért nem állt le vitázni, és azóta sem hozta fel, hogy ne sértsen meg mást a gyászában. Édesanyád meg nem vette figyelembe az érzelmi szükségleted arra, hogy elköszönj egy kedves halottadtól.

Tényleg sajnálom, ami történt, és együttérzek veled. Engem 9 évesen is kivittek a dédim temetésére, és rám bízták, mit csinálok, egyáltalán nem rémültem meg a halott test látványától, sőt, akkor tudatosult bennem, hogy ő elment, mikor láttam a holttestet. Nagyapámhoz a kórházba se jártam be, de azért, mert ő ezt kifejezetten kérte, mikor egyszer bementem hozzá (lehettem vagy 16), hogy többé ne menjek, mert nem akarja, hogy ilyen állapotban lássák. Ott nem volt holttest, csak hamvak, de valamiért megnyugtatott, hogy legalább az utolsó kérését tiszteletben tartottam, és előtte el tudtunk köszönni.

Nagymamámat nem tudtam meglátogatni, sosem köszöntünk el, mert a covid miatt látogatási zárlat volt. A mai napig nem tudtam túltenni magam azon, hogy ismerem a nagyit, ő igényelte volna, hogy legyen mellette valaki, aki fogja a kezét mikor elmegy, és nem tudtam ott lenni, pedig szívesen megtettem volna (ekkor már bőven felnőtt voltam, és abban a városban volt kórházban, ahol élek). Nem az én hibám, mégis bánt a mai napig, az összes "traumatizáló" temetésen túltettem magam pár nap vagy hét alatt, nagymamám halálán a mai napig bűntudatot érzek, hogy nem látogattam, mert nem tudtam látogatni, még másfél év után is így érzek. Szóval, ennyit tudok mondani, sajnálom, hogy nem volt lehetőséged elköszönni. Hidd el, ha van másvilág, akkor látják a szándékaid, ha meg nincs, akkor úgyis mindegy. Viszont tudom, milyen szörnyű szenvedés ez. Anyukád valószínűleg a legjobbat akarta, de a pokolra vezető út is jó szándékkal van kikövezve.

Még egyszer, ölellek így ismeretlenül is. Én a magam részéről elkezdtem pszichológushoz járni, hogy túltegyem magam ezen, neked is ezt javaslom.