A gyerekkorod milyen volt? Mennyire és miben befolyásolja a jelened?

Eléggé befolyásolja. 12 évig folyamatosan vertek és szidtak minket otthon. Utána csak szidtak. Anyukám borzasztó erőszakos, mai napig képes üvölteni velem, ha nem egyezik a véleményünk.

Úgy hat rám ez az egész, hogy suliban piszkáltak, mert képtelen voltam kiállni magamért. Most sokazor motyogok, kerülöm az emberekkel a szemkontaktust és az érintkezést. Sokszor pánikolok ok nélkül. Ha a legapróbb dolog nem sikerül, képes lennék csapkodni és ordítani (igyekszem visszafogni, hiszen tudom nem helyes).

És mai napig nem tudok úgy kiállni magamért, ahogy kellene.

25/N

Szüleim kb 3 éves koromban szétmentek. Anyám óvodás korom vége felé kilépett az életemből, az egész gyereknevelés apámra szakadt. Magamat hibáztattam, azt kérdezgettem magamtól, miért nem vagyok elég jó.

Apám gyerekként csodálatos apa volt, istenítettem, aztán jött a sötét időszak, a cégét be kellett zárnia, az eü állapota miatt csak xar helyre mehetett dolgozni, 12 óra munka 1 óra oda, 1 vissza, és 2 vagy 4 órára volt bejelentve havi 90 ezerért + éjszakázásokért még néhány tízezer. Apám nevelőapjához költöztünk, apám volt a tulajdonos, nevelőapa a halálig tartó haszonélvező. Ette a pénzt az a panel.

6-7 éve nem lakunk már ott, és még mindig, noha az összes másik közelben lévő ház átesett panelprogramon vagy mifenén, az a ház ugyanolyan redva, mint tizenvalahány évvel ezelőtt. Nevelőapa kijelentette: nem költözik. Nem volt külön szobám, egy szobában és egy kihúzható ágyon osztoztunk apámmal. Apás voltam sokáig, és mindig tudtam, hogy ez kényszer is, de akkor is, 11 évesen már nagyon rühelltem a dolgot.

Az iskolában piszkáltak, apám akaratlanul rajtam vezette le a stresszt, apróságokért kapta fel a vizet. Iskolában négyszer pótvizsgáztam (mindegyiken átmentem), depressziós voltam, öngyilkos gondolataim voltak, titkon rengeteget sírtam, gyűlöltem a létezés minden részét. Apámnak persze ebből semmit nem látott, eszébe sem jutott, hogy nagyon jelentősen ő rombol földig lélekben, de anyámat tudta hozni, hogy biztos fáj nekem. Sokszor próbálkoztam nála, hátha változik, hátha megért engem, de sosem. Őt a legjobb szándék vezérelte, de a pocsék eü állapota, a xar élete, az állandó stressz kicsinálta (még él, csak értitek, nem jó hatással volt rá). Mindig kaptam valami sértést, amit persze ő nagyrészt nem gondolt komolyan, és ezt én tudom... ja, miért kell kell mondani. Sokat voltam egyedül - apám nevelőapja nem számít, ő olyan volt, mint egy zavaró szobadísz a másik szobában.

A nevelőapa ráadásul sok gondot okozott, nem mosott kezet, fogat, nem fürdött, csak mosakodott, aztán azt se. Néha elgyengültek a lábai, elesett. Általánosan mindent összetapicskolt. Az utolsó két évében már kezdett demens lenni, előtte csak simán hülye volt (apám gyerekkorában is, egy lisztért nem lehetett leküldeni, mert helyette búzadarát hozott, és nem értette, miért nem jó), ráadásul már felkelni sem tudott, apám katéterezte, pelenkázta. Egyszer bepiszkított a közlekedő padlójára, és azzal, hogy "feltakarította", nemhogy elkente a xart a padlón, mindét ajtó, a szekrény és a tapéta is xaros lett. Napi kétszer, reggel és este, ahogy ideje engedte. Mert közben dolgozott, én meg a közelébe se bírtam menni az undortól. Otthonba nem volt hajlandó menni, gyerekei ha évente jöttek hozzá, sokat írok. Apám is gyűlölte.

Az iskolában szépen vagy csúnyán meséltem egy kicsit az én bánatomról, hogy utálom azt a vénembert, már a puszta létezését is, mert gyerek voltam, nem tudtam hogyan szabadulni tőle, mindig rám néztek úgy, mint valami szörnyre, és mindig, mindig, mindig azzal jöttek, hogy ő egy idős bácsi, szinte a nagypapám. Életemben egyszer gyűlöltem, ami azzal járt, hogy vágytam és vártam a halálára - ő volt, apám nevelőapja.

Nagyanyám olyan szinten borzalmas nőszemély volt, hogy fokozatosan csökkent a nála töltött 1 hónap néhány hétre, végül néhány napra, max egy hétre. Gyerekként én mondtam, hogy többet nem megyek, és apám nem erőltette, főleg hogy kiakadt nagyanyámra, amiért azt mondta rám, hogy sötét vagyok (ott voltam). Apámat tudta szapulni, hogy mennyire vigyáz engem, ezért nem tudok 8 évesen vasalni, főzni, bla bla bla, de anyámra, a kedves lányára szava nem volt, hogy ő magára hagyta a lányát és gyerektartást sem fizetett évekig, azt a zsíros 10 ezret.

Fejben hamarabb felnőtt lettem, mint azt apám valaha gondolná. Gyerekként kellett rájönnöm, amit fentebb írtam, hogy rajtam vezeti le a feszültséget, és tudva, látva mit tesz értem, mennyi mindenről mond le a javamra, a heves érzéseimet elnyomta, és csak vártam, hogy kiadja magából. De ebből meg az lett, hogy először, ha visszaszóltam (nem tiszteletlenül, csak felszólaltam magamért), akkor ne magyarázkodjak, ne legyen akkora a szám, inkább kérjek bocsánatot, stb. Ha bocsánatot kértem, akkor azzal mire megy, a tányér sem lesz a régi, ha összeragasztják. Ha meg csöndben, fapofával tűrtem, mert már nem tudtam komolyan venni az egészet, akkor meg belexarok az egészbe, egy hányaveti nemtörődöm emberke vagyok, aki mindig mindent jobban tud, de közben xart sem tudok semmiről.

Szociális fóbiám alakult ki. Apám nem hitte el, szerinte baromság volt. Enni sem tudtam utcán, ugye bent a suliban cikiztek, a súlyom miatt is, ebből lett az, hogy nem bírtam mások előtt enni, de a gyrost, lángost meg ilyeneket ettől még szeretem. Egyszer kérdezte, kérek-e az övéből, mondom a kocsiban igen. Hát ő a számba nyomta a falatot az utcán, aztán ő akadt ki, én meg tolom el a kezét, hogy hagyjon már békén. Szerinte mit drámázok az evéstől, ez nem normális. Közben meg tudtam nagyon jól, hogy nem az, de ez nekem afféle biztonságérzetet adott.

A tudatom annyira tagadta, hogy esetleg apám lehet a legnagyobb nyomás nekem, hogy 16 éves koromtól kezdtem kapizsgálni, 17 évesen rájöttem, és onnantól kezdtem fokozatosan "nevelni apámat", amennyire a helyzetemben lehet. Például, hogy ha azt mondom valamire, hogy nem kóstolom meg, akkor nem kóstolom meg. Ez apróságnak tűnik, de sokáig olyan durcizást csinált, hogy külsősként biztos elröhögtem volna magam.

Előttem annak a képe van, hogy apám mindig is tisztességesen dolgozott, mégsem ért vele igazán semmit. Aztán szakmai gyakorlaton mások életébe nyertem bepillantást, és idősek, akik már letudták a munkát, egyikük sem azt mondta, hogy szerette a munkáját, csak azt, hogy kellett. Nyomorgás, lemondások, szűkölködés, kevés énidő, kevés szabadidő...

Jelenleg ott tartok, hogy a regényem és a két kutyám tartja bennem a lelket, és hogy nagy reményeket fűzök, hogy valamelyik lottón nyerek, noha olyan szinten nem állt mellettem a szerencse, hogy ingyen sportszeletet sem nyertem soha. Nem minden létező pénzemet költöm el lottóra, tudom, hol van a határ, és ami fontosabb, azt lehetőség szerint olcsóbban kihozom. Hanem akkor is, az oldaná meg egy életre azon gondjaimat, hogy az életemet ne a munka és a "kell" szó tegye ki. Hogy ne a pénzért keljek fel reggelente, aztán idősként más mondhassak visszatekintve az életemre. Merthogy nem születtem zseninek, sem karrieristának, nincs benne az a küzdőszellem, hogy én még egyetemet végezzek aztán szép karriert csináljak jó fizetésért. Számomra ez így nem lenne élet.

Szociális fóbiámat javarészt elhagytam, olyan nem akadok ki az evéstől az utcán, mint régen, azonban továbbra sem szeretek kint enni. Azon csekély barátok száma, akik összejöttek, már lekoptak, jelenleg egy barátnőm sincs, és egyet leszámítva nem is hiányoznak, kihűlt a kapcsolat. Szerelemi életem soha nem volt, először kapacitásom nem volt hozzá, most meg már úgy vagyok vele, hogy túlságosan bíznom kéne valakiben, ahhoz meg senki nem próbálkozik (és jogosan, miért próbálkozna valaki nagyon-nagyon, hogy megismerjem, ha én önvédelmi módban elutasító vagyok mélyebb kapcsolatot kezdeni, ugyanis az anyámtól kezdve a barátaimon át mindenki végül mindenkivel kihalt a kapcsolat?)

Empatikus vagyok, segítőkész, türelmes, idegenek találnak meg random, mert úgy érzik, meg tudnak nyílni nekem és lelkizni, de a mély emberi kapcsolatok nem mennek, ahol ragaszkodni kezdek a másikhoz, és már úgy vagyok vele, hogy letojom, ha egyedül halok meg kutyával vagy macskával, csak pénzem legyen, az anyagi xarok ne terheljenek, hogy mindig kuporgatni, gondolkodni kell, hogy hogyan, mi legyen, és így tovább. Elfog a sírógörcs ettől a témától.

21/l

Nem volt jó.

Leginkább elrettentő példaként tekintek szüleimre és nagyszüleimre is.

Például nem iszom alkoholt és nem verem kékre-lilára a családot.

Szar, feszültséggel teli, vitás, ordibálós légkör, passzív-agresszió, érzelmi bántalmazás.

Mellette egymás háta mögött mindenki kibeszélése ment, szemtől szembe meg jópofizás - undorító bagázs az egész.

Magamnak való lettem, csendes, befelé forduló. Nagyon kevés embert engedek közel magamhoz, ám velük nyílt vagyok.

Őszinte. Bármikor, bármiben, bárkinek! megmondom az igazat, és nem érdekel, ha megbántódik rajta. Akkor nem kell barátkozni velem, ha nem tetszik, de amennyi hazugságot végighallgattam gyerekkoromban és kamaszként, sőt, még azóta is, amikor hazalátogatok (évi 2x), én nem leszek ilyen.

Rossz. Anyám egyedül nevelt engem és a testvéremet. A testvérem egy semmirekellő drogos, gyógyszerre alkoholizálós, minket meglopó féreg volt. Sokszor (90%ban) nem volt otthon kaja, mert megették a haverjaival. Általános iskolából gyakran egyből anyám munkahelyére mentem ( egyik mubkahelye egy kisbolt, a másik egy hamburgerező volt) hogy tudjak mit enni, vagy ga volt par száz forintom akkor vettem valami rágcsát. Ez ritka volt, mert mindig átkutatta a házat, a ruhák zsebeit a drága testvérem pénzért...

Kiközösített voltam a suliban. A cigukkal egy kategóriába vettek, kerültek.

Én nem lettem szülő. Utálom a gyerekeket. A zaklató osztálytársaim jutnak róluk eszembe.

Na meg mi van, ha a gyerekem olyan lenne, mint a testvérem?

Nem akarok egy drogos parazita férget, és szingli anya se akarok lenni. Nem tudnám azt végig csinálni mint anyám, hogy 2 munkahelyen gürizek amíg apjok él mint marci hevesen, gyerektartást se fizet.

Inkább a halál.

Gyerek = olyan fos életem lenne mint anyámnak volt. (csak mondjuk neki gyerekkora legalább volt..)

Jól elvagyok egyedül a háziállataimmal.

Férjet se akarok. Nem leszek házi cseléd. Ééén még éééélniiii akarooooook!

Csórók nem voltunk, de sose támogattak semmibe.

Apám elviselhetetlen, folyamat a kiabálás, kritizálás ment. Anyámat szeretem, de jobban kínálatott volna értünk.

Tesóm miatt is mindig én szívtam, ő volt mindig a tökéletes apám szemébe, pláne amióta gazdag férjet fogott.

Öreganyam (apám anyja) is megkeserítette a keveréseivel az ember életét.

14 évesem mamámhoz költöztem

Azt megtanultam milyen szülő ne legyek.

Élem az életem, tettem azért, h jobb legyen. Apámmal meg tesómmal nem is beszélek.

Nagyon jó, így felnőttként sokszor visszasírom, pedig most sincs rossz sorom egyáltalán. :) De megvolt benne az a kis varázslat, vagy nem is tudom, hogy fogalmazzak. Én vagyok az első és egyetlen unoka anyukám családjának az oldalán, szóval általában én voltam a középpontban mindig, mindenhol. Ha a nagyszüleimnél aludtam és reggelire csokitortát kértem, tatám indult a kedvenc cukrászdámba korán, hogy már nyitásra ott legyen. Volt olyan is, hogy nagyon tetszett náluk egy hatalmas, régi hintaszék és mindenáron haza szerettem volna vinni. Utána kitaláltam, hogy én ABBAN akarok hazamenni, de mivel az autóba úgy nem ülhettem, a két nagybátyám a vállára vette a hintaszéket és benne engem, úgy sétáltak velem haza. Rengeteget utaztam a szüleimmel és a nagyszüleimmel is, sokáig természetes volt, hogyha láttam egy helyről képet, videót és megkérdeztem, elmehetünk-e, akkor mentünk. Nem is értettem, hogy mások miért nem utaznak, hiszen csak ki kell menni a reptérre és felülni valamelyik gépre... Később, már kamaszként is számíthattam rájuk bármiben. Tudtam, hogyha hajnalban, egy buliból felhívom apát, akkor nem lecseszni fog és "oldd meg, ahogy akarod" lesz a válasz, hanem ott lesz értem 10 percen belül. Mikor egyetemre mentem, akkor is maximálisan támogattak. Anyagilag is, mert 18 évesen kaptam lakást, autót, úgy éltem, hogy nem kellett néznem az árakat, szórakozhattam, utazhattam, ha éppen ahhoz volt kedvem. Támogattak abban is, hogy külföldön tanuljak, a covid előtt költöztem haza nem sokkal. Rengeteg jó élményem köthető a családomhoz, nélkülük fogalmam sincs, mihez kezdenék.

Nagyon sokat tanultam is tőlük, nem tartanék ma itt az életben, ha ők nincsenek.