Ahol az egyik gyerek kiemelkedő, a másik átlagos vagy átlag alatti, ott hogy kell lennie?

Szerintem a dicséret motiváció, és ezért nem csak a kiemelkedő eredményekért jár, hanem az erőfeszítésért is, a kisebb lépésekért.

Egy kisóvodás ügyetlen rajzát is meg lehet dicsérni, ha jobb, mint az előző rajza volt.

Aki semmiben sem kiemelkedő, az is úton van, az is fejlődik.

A szülőnek ilyenkor, amikor két különböző képességű gyereke van, az a dolga, hogy találja meg az általa gyengébb képességűnek tartott gyerekének azt a tulajdonságát, képességét, amiben az nem gyengébb a másikhoz képest és azon a vonalon próbálja meg a gyerek nevelését és ne hagyatkozzon a saját vágyaira, saját nézetrendszerére vagy értékítéletére.

Mi ketten vagyunk testvérek, apánk u.n. első generációs értelmiségi volt, abból is filosz fajta, amelyik a kétkezi és nem szellemi munkát munkát tulajdonképpen némileg lebecsülte (annak ellenére, hogy asztalos nagyapánktól eltanulta a fás mesterség bizonyos fogásait és kellő minőségben asztaloskodott, ha éppen volt hozzá indíttatása). Így az öcsémet, akinek nem voltak kiemelkedő iskolai teljesítményei, kissé gyenge képességűnek tartotta. Sajnos ezt az öcsém is érezte, mert húsz évesen elköltözött a barátnőjéhez, akit feleségül is vett. Az öcsém nehezen átment a gimnáziumi érettségin, elvégzett egy ipari tanuló iskolát, utána mestervizsgát is tett és emellett saját indíttatásból hangszeres zenét is tanult. Szóval végül is a saját maga választotta területen teljes életet él(t), annak ellenére, hogy nem végzett egyetemet.

Normális esetben a gyengébbik is jó valamiben, csak ugye ebben a csodláatos világban, ha nem látványos az eredmény, le se vagy szrva.

Nálunk öcsém volt a kitűnő, a "jó gyerek", akire büszkének kell lenni, én meg a senki.

Az senkit sme érdekelt, hogy szépen énekelet, kórusversenyekre járok, elég szép novellákat írok, és a pályázatokon is az első tízben vagyok... miért? Mert nem tudtak villogni velem.

Ez van. Megszoktam.