Akik család szinten érzelmileg elérhetetlenek, azok hol és mikor engedik ki a gőzt?

Az ilyen családok tagjai valójában mind lelki nyomorékok. Vegyük alapul az én családomat. Szüleimnek megromlott a kapcsolatuk mikor megszülettem, és az emiatt keletkező feszkót házon belül rajtam vezették le. Erről persze a rokonságban senki nem tudott és mai napig nem tud. Mert akármennyire is utálják egymást, meg többször el akartak válni, a családi összejöveteleken mindig tökéletes párnak adták elő magukat.

Otthon előttünk soha nem veszekedtek, inkább passzivitást mutattak egymással szemben. Nálunk soha senkinek nem lehetett rossz kedve, anyum mindig magába folytotta és emiatt eü. problémái lettek, rengeteget fogyott. Apám azért cigizik, mert utálja magát, és évek óta hetekre eltűnik, senki nem tudja mikor hova megy és visszajön-e még.

Ha én vagy a tesóim bármikor rossz kedvűek voltunk, abból a szüleim mindig balhét csaptak, így egy idő után megtanultuk felvenni egymás előtt az álarcot, eljátszottunk, hogy senkinek nincs semmi baja, mindig jó minden. Problémákat megbeszélni soha nem lehetett senkivel. Én és a húgom titokban vagdostuk magunkat, öcsém pedig kést tartogatott a párnája alatt, hogy egyszer álmomban belém szúrja, de erről sem volt soha szó. Ez persze egyszer nagyon durván kibukott, mert mikor párom szakított velem, nem mondtam el senkineky de nehéz volt titkolnom, hogy baj van. Elbújtam a szobámba, de a szüleim végül kirángattak, mert nálunk tilos bánatunkban elvonulni egyedül lenni, aztán addig vertek, míg kórházba nem kerültem. Erről sem tud a rokonságban senki. Most már külön élek tőlük, éppen egy krízishelyzetben vagyok, a hétvégén hazamentem, de nagyon kivoltam lelkileg, hazafelé úton többször elgondolkodtam, hogy nekimegyek valaminek, aztán hazaérve felvettem az álarcot, eljátszottam, hogy minden rendben van. Mert ha megtudták volna, hogy most is baj van, hatalmas feneket kerekítettek volna neki.

De amíg mindenki hordja az álarcot és eljátssza, hogy mindig minden rendben van, addig viszonylag nyugalom van.