Utálok itthon élni, de nem tudok elköltözni! Más is van ilyen élethelyzetben? Reménytelen az egész, hogy lehet ebből kitörni, ez mennyire jellemző országosan? 30F

30 felett nem egészséges együtt élni a szülőkkel, ezt érzem, tapasztalom (30 vagyok). Nem hagyják az embert felnőni. Az idegeimre mennek, még a jóindulatukkal is, az ő életüket éli az ember a sajátja helyett, az van, amit ők diktálnak. Az ember szinte sosem lehet egyedül, csöndben. Mindig van valamilyen nyüzsgés, ha akarja az ember, ha nem... stb..

Tudom, hogy régen is így éltek még a nagyszüleink generációja is. Tehát valahol ez nem olyan nagy hoppá, én mégis nehezen viselem.

Ugyanakkor nincs semmilyen családi örökségem, nem vett nekem senki sem lakást, stb.. Plusz mivel itthon élek, ezért haza is kell adnom a közösbe, nem ingyen élek itthon. Emiatt félretenni sem tudok annyit, amennyiből vehetnék egy lakást. (Nettó 300-at keresek, hiába teszek félre havi nettó 150-et, ami a magyar viszonyokhoz képest szerintem igen jó összeg, ebből sosem fog összejönni egy kisebb lakás ára sem...kb 9 év mire egy szakadtabb 30 m2-es lakás összejönne, mindez vidéken, amire még rá lehetne költeni 2-3 M-t felújításra).

Albérletezni szerintem ostobaság, fizetek valakinek és a végén még csak az enyém sem lesz (más idegenekkel együtt élni meg szintén nem opció).

Sokáig tanultam, így nem tudtam elkezdeni gyűjtögetni 18 évesen.

"Képezd át magad" - nem megy. Ha valamihez nincs vénád akkor abba csak idegileg mész tönkre. Úgyhogy olyat ne mondjon senki hogy menjek tőzsdézni vagy menjek burkolónak - ha egyszer teljesen más karakter vagyok és önmagam lelki megcsonkítása lenne, nem mindenki alkalmas mindenféle munkára.

Hogy lehet ebből az egészből mégis kitörni? Más is van ilyen kényszerhelyzetben? Mennyire jellemző ez másokra is? Verjem magam hitelbe 30 évre?

Elsősorban olyanok véleménye érdekel, akik hasonló élethelyzetben vannak, vagy legalább megértik, átérzik ezt.