Mit lehet tenni ebben a helyzetben?

Tudom, hogy már valószínűleg a századik hasonlóan sablonos kérdést sikerült feltennem, de iszonyatosan magányos vagyok és elkeseredett. Ha nem félnék attól, hogy a történet specifikuságga miatt még névtelenül is rájöhetnének ismerőseim, egy nagy létszámú facebook-csoportba írnám ezt ki, részben csak azért, hogy kiadjam magamból, de tartok attól, hogy felismernek. Mindenesetre itt talán nem fognak. Vagy ha igen, akkor is mindegy.

Dióhéjban: anyu második kapcsolatából vagyunk a testvérem és én, az elsőből volt egy nővérem, aki évekkel ezelőtt öngyilkos lett. A férje össze-vissza csalta, aztán amikor nővérem ebbe belebetegedett, megfenyegette, hogy a gyerekeket is elveszi tőle (2 gyerekük van). Nővéremnek ő volt az élete szerelme, és neki sem volt egy boldog gyerekkora, vagy a férjén kívül egy biztos háttér, amire építhetett volna. Én akkor 17 éves voltam, nem vettem észre az intő jeleket, anyám meg már akkor is sokat ivott, azóta meg pláne.

Mi értelemszerűen az orvosi jelentésből tudjuk, hogy ez öngyilkosság volt, valamint a testvérem volf férje is beismerte ezt, beszéltünk is erről. Ő úgy döntött, azért, hogy "védje" a gyereket, nem mondja el nekik, hogy ez nem baleset, hanem szándékos volt.

Ez a dolog mindenkire rányomta a bélyegét a családban. Én korábban sem voltam jól, de azóta küzdök öngyilkossági gondolatokkal, depresszióval, ami egy időben az iskolába járást is megnehezítette, csúsztam is emiatt, illetve munka miatt pár évet az érettségivel. Nem segített továbbá, hogy anyám heti háromszor minimum iszik, és ilyenkor elviselhetetlen. Egyszerűen semmi sem jó neki ilyenkor, ha "fürdök, az a baj, ha nem megyek el fürdeni, akkor az" (ezek a nővérem szavai, anno ugyanezeket élte át anyuval, mint mi). Szégyellem, de előfordult, hogy ebben az állapotában annyira fenyegetve éreztem magam, és úgy is lépett fel velem szemben, hogy összeverekedtünk, volt, hogy eltörte a kisujjamat. Én hála istennek nem okoztam neki maradandó sérülést, mármint ami horzsolásoknál vagy kisebb sebeknél több lenne, de most már igyekszem megelőzni ezeket a helyzeteket, ha lehet, elmegyek barátokhoz, de már ők is unják ezeket a dolgokat, egyre kevésbé számíthatok ezekben bárkire is.

Iszonyatosan nehéz volt így érettségire készülni, inkább hajnalban tanultam, mikor senki sem volt ébren. Az érettségit megelőző napon is cirkusz volt, alig tudtam aludni pár órát előtte.

Összességében már félig rámentem erre az egészre. Tudom, az lenne a megoldás, hogy költözzek, nagykorú vagyok, de egész kicsi koromtól ez megy, és még nincs megfelelő anyagi hátterem a költözéshez, sem érzelmi, mert iszonyatosan szorongós, sokszor már paranoiás vagyok. Most kellene a legboldogabbnak lennem, végre megcsináltam az érettségit, ami jól sikerült, egyetemre jelentkeztem, valószínűleg fel is vesznek, mert megvannak a pontjaim, és mégis... Annyira kilátástalannak érzek mindent. Már terapeutához sem tudok járni, mert akihez évekig jártam, gyereket vállalt, és hozzá is nagyon nehezen jutottam el. A barátaim, mint már fent mondtam, nem tudnak ebben segíteni.

Most hajnal van, este történt, ami miatt ezt a kérdést kiírom. Szétfeszít belülről. A bátyám és anyám összeverekedtek. Most itt vannak nálunk a nővérem gyerekei, bent ültünk a szobában, az egészet végighallgattuk. A konyhában veszekedtek, ment a szokásos káromkodás, a bátyám leginkább csendben volt egy darabig, ő dolgozik, anyám azt nehezményezte, hogy "miért nem takarodik el innen", csak ennél sokkal ocsmányabb stílusban. Mikor bátyámnak elpattant az agya, őt sem kellett félteni, már teli torokból ordítottak, én meg csak ültem, és éreztem, hogy a sírás fojtogat, hogy miért csinálják ezt, hogy a gyerekeknek miért kell ezt hallgatniuk, hogy nem tudom megvédeni őket ettől a fertőtől. Azt érzem, hogy engem ez már felemésztett, nem akarom, hogy ők is tanúi legyenek ennek, főleg, hogy félig-meddig az anyjuk is a hasonlók miatt lett hajlamos a depresszióra.

Mindenesetre amikor már megtörtént a baj, a bátyám anyámat keresztüllökte az asztalon, anyu a földön feküdt, unokahúgom kiment, én meg utána. Én anyámra is haragudtam, mert direkt provokálta bátyámat, ilyenkor meg mártírkodik, hogy jaj, ő szegény, holott mindezt meg lehetne előzni, ha megfelelően kommunikálna, bár azt egyikük sem tud.

A nagyobb baj az volt, hogy bátyámra rászólt unokahúgom, miközben már kint voltunk, hogy maradjon csendben, bátyám meg dühében tulajdonképpen elmondta (elordította) nekik az igazat: elkezdte valamiért az apjukat szidni, hogy egyszer őt is "szétveri", mert az anyjuk miatta lett öngyilkos (ezt szándékosan hangsúlyozta, hogy igen, öngyilkos lett), meg hogy mekkora szemét ez az ember, csak durvább szavakkal. Bennem a vér is megfagyott. Mi ezt nem mondtuk eddig nekik, anyámnak volt ez vágya, hogy a lányának ezzel "igazságot szolgáltasson", de én nem tartottam soha jó ötletnek, főleg több év után ezt bolygatni. A nagyobb gyerek elég zárkózott, ő erre annyira nem reagált, a kicsit viszont nagyon megviselte (15 éves, annyira már ő sem kicsi), ő nagyon anyás volt. Bekuckózott, próbáltam kérdezgetni, mikor már csend volt, hogy akar-e beszélgetni, de nem akart.

Nem tudom, most mit tegyek. Olyan tehetetlennek érzem magam. Nem fognak felém fordulni ezzel, de ha felém is fordulnak, mit mondhatnék?