Miért fontosabb az anyámnak a boldogság látszata a boldogságnál? (hosszú)

A családunkat 60 éves apám, 56 éves anyám, 30 éves bátyám és magam (24 éves fiú) alkotjuk. Szüleim házassága nem jó, mindketten éretlenek voltak, amikor egybekeltek. Anyám sosem volt nőies, legfeljebb az öltözködésében, apám sosem volt férfias, csak a külsőségekben. Apám egy időben (10 éve) rendszeresen ivott, ez mindennapi veszekedéseket szült, én ebben nőttem fel. Anyám csalódott a házasságában, de nem mert dönteni sosem, se vele, se nélküle állapot uralkodott gyakran. Ebben az időszakban nagyon erősen zsarolt érzelmileg. Mindig engem kérdezgetett, hogy elválljon-e, de sosem tett semmit. Én voltam 8-14 évesen a lelki ládája, ha az apámmal való perpatvarokról volt szó, így tudtam meg apám minden gyengeségét, félrelépését (nem volt sok). Azt mondogatta: "ha nagy leszel és lesz feleséged, és olyan leszel, mint apád, nem látogatlak meg titeket" vagy "ha ilyen leszel, mint apád, nem fog szeretni a feleséged". Igazságot nem akarok tenni, sem apám, sem anyám nem volt jó társ a másik számára. Anyám mindig meg akart felelni az ő (már meghalt) anyja, a faluja, a rokonai, a munkatársnők, a szomszédok elvárásainak (ezért sem mert válni). Ez belénk, fiaiba is beivódott, társadalmilag elismertek, elfogadottak lettünk.

Édesanyám ma kettős életet él. Van egy családon kívüli személyisége, amikor mindenkiért mindent megtesz, segít, tanácsot ad, dolgozik, vásárol, megtanul vezetni 50 fölött, színházba jár. A családról mindig jót és csak jót mond "kifelé", önmagát dicsfényben állítja be, azt sugallván, hogy ez az egész az ő érdeme. Sokak szerint, ő az ideális, a "Jó Anya". Befelé, a családtagok felé viszont egészen más. Nem tűr semmi kritikát, nem lehet tőle olyan dolgokat kérni, mint pl. "légy szíves, ezt a dolgot ne említsd többször, mert fáj nekem, erre már többször kértelek". Ilyen kérést személyes támadásnak vesz, végül magára a kérésre nem válaszol tartalmilag, vagy maximum annyit mond, hogy "de ne fájjon". Inkább beállítja magát mártírnak, és azt szajkózza, már megint ő a rossz ("ezek szerint én rossz anya vagyok..."), fenyegetőzik ("majd meglátjátok nem sokára, hogy ki voltam nektek"). Nem emlékszem, mikor volt utoljára olyan, hogy megértést és elfogadást tanúsított volna a családon belül. A többszöri tapintatos kérésre nem reagál, a határozott kérésre kiakad: "hogy beszélsz az anyáddal, ne felejtsd el, hogy az anyád vagyok!", vagy: "én neveltelek, hát már elfelejtetted?". Mintha egy "Mindenható Anya" szerepét érezné, aki teljesen feddhetetlen, hibátlan, megkérdőjelezhetetlen, de közben nem veszi észre, hogy ezzel utáltatja meg magát. Az "anya" szót egyébként ösztönösen nagy betűvel írja, még ha kisállatok anyjáról is van szó... Az önreflexió képességét teljesen elvesztette. Régen vagy a bátyámra vagy rám még hallgatott kicsit, ma már egyáltalán nem. Közeli, bizalmas barátja nincs.

Amitől tartok, hogy neki így elég sanyarú öregkora lesz, mert mindenki utálni fogja. Én sem foglalkoznék vele szívesen, ha mindig csak az észosztást kapnám, ha semmit nem hallgatna meg, ha semmi nem lenne neki jó (mint ahogy most). Valószínűleg más még kevésbé. Közben azt hiszi, mi (a család férfi tagjai) tőle függünk... Mit lehet vele tenni szerintetek?