Miért akar megbántani mindig valamivel?

Mostohatestvérem és köztem bő 1 év korkülönbség van. Mind a ketten kicsik voltunk még, amikor a szüleink kapcsolatot kezdtek egymással, így mi mondhatni együtt nőttünk fel (nem velünk élt, de péntektől vasárnapig mindig együtt voltunk). Utána ahogy nőttünk, már nem csak apás hétvégéken volt ott, hanem közös volt a baráti társaság, együtt járkáltunk ide-oda. Ez olyan 17-18 éves korunkig tök jó is volt.

Majd ő valahogy megváltozott. Egyre többet szólogatott be, olyasmik miatt, amikről nem érzem, hogy nagyon tehettem volna... Pl. 17 évesen abbahagytam a versenysportot, a pajzsmirigy problémáim is akkor jelentkeztek és fogamzásgátlót is elkezdtem szedni. Ez a három egyszerre azt eredményezte, hogy híztam. Nem lettem 90 kg, de a korábbi 45-46 kilómhoz képest azért látszott rajtam a plusz súly. Tettem ellene, de nem vontam meg magamtól drasztikusan mindent, nem is edzettem napi kétszer. Ennek ellenére ő évekig beszólogatott, hogy lehet éttermezgetés helyett inkább futni kéne, vagy ha családilag beültünk valahová és elmondtam a rendelésem, hangosan megkérdezte, hogy biztos nem salátát kérek inkább?! Vagy ha beszélgettünk chatcsoportban és írtam valamire, hogy mennyire lusta vagyok éppen, elkezdett beszólni, hogy hát ezt tőlem már megszokhatták, meg nehogy megmozduljak véletlenül. Ezzel akkor állt le, mikor elegem lett és egyszer visszaszóltam, hogy amúgy nézzen már tükörbe, vagy ha nincs, veszek egyet neki szívesen. Mert ő tényleg brutálisan sokat hízott 4-5 év alatt és egyáltalán nem éreztem fairnek, hogy én vagyok a lusta disznónak beállítva általa, miközben ő a 85-öt súrolta már (én 56-58 fölé sosem mentem).

Utána jött azzal, hogy mi az, hogy lett autóm 18 évesen. Együtt kezdtük a jogosítványt, kresz-re is együtt jártunk. De ő nem vette komolyan, nem tanult, egy tesztet sem töltött ki. Eljárt vizsgázgatni, "lesz, ami lesz" alapon. Én már túlvoltam a forgalmi vizsgán, mikor neki sikerült a kresz. Akkor érettségiztem, továbbtanulás miatt költöztem otthonról. Vonattal, tömegközlekedéssel nekem háztól házig jó 4 órás út lett volna, ha semmi nem késik, mindent időben elérek. Autóval ez 1,5-2 óra. Apukám mondta, hogy nem fog olyan autót tenni alám, ami "papírból van" és egy balesetnél garantáltan ott maradok. Emiatt (is) lett egy jobb autóm, mert biztonságosabb. Akkor a mostohatestvéremnek ez volt a baja, hogy "mégis minek", van vonat. Mikor rá két évre megcsinálta ő is a jogsit és szintén kapott egy autót, ki sem lehetett szedni a kocsijából, volt, hogy órákig csak autózott fel-alá a városban, mert hogy az milyen jó.

Meg még rengeteg ilyen van, oldalakon át írhatnám. A lényeg az igazából, hogy én bármit csinálok, az szerinte rossz és kritizálja is bőszen. De azt észre sem veszi, ha ő ugyanazt csinálja vagy még rosszabbat.

Sajnálom ezt, de már tényleg ott tartok, hogy nem is szeretnék beszélgetni vele, mert minden alkalomra jut valami beszólás, szurkálódás. És igen, van, hogy másokkal piszkáljuk egymást, van 1-1 poénosabb megszólalás, de nem olyan témában, amiről tudjuk, hogy a másiknak rosszul esik és nem is olyan szándékkal, hogy "na majd most jól fényezem magamat közben".

Szerintetek érdemes lenne beszélnem vele erről?

23-24 évesek vagyunk, tényleg évek óta megy ez már. És ahogy idősödünk, alakul a saját életünk, egyre rosszabb.