Normális, hogy úgy érzem, hogy csak toxikus emberekkel vagyok körülvéve?

Létezik ilyen béna helyzet, vagy mindenki hülye csak én vagyok helikopter?

Ez a környezetem, legszívesebben szabadulnék mindenkitől, és új életet kezdenék máshol, új barátokkal (ha családot már nem lehet lecserélni)

- szüleim: közveszélyes, felelőtlen, éretlen emberek, semmilyen pénz nem marad meg a kezükben, az egész életük arról szól, hogy a nagyszüleim lélegeztetőgépen tartották őket amíg lehetett, azóta csak csúsznak lefelé. Lopnak, csalnak, hazudnak, összeesküvéselméleteket gyártanak. Míg gyerek voltam löktek egy kis kaját, meg ami nagyon szükséges volt, azt megadták, de ennyi, folyton csak aláztak, amikor lehetett.

- egyik testvérem kiment külföldre kulimunkát végezni, azóta nagyon nagyasszony lett belőle. Mindenről megvan az ellentmondást nem tűrő, határozott, józan gondolkodásnak totálisan ellentmondó véleménye

- másik testvérem évekkel ezelőtt meglopott, azóta se jelentkezett

- aztán van még egy nagymamám, aki nem győz minden alkalmat kihasználni, hogy szapuljon. Már mindent megkaptam az utóbbi években: kövér vagyok, száraz a hajam, bunkó vagyok, széles a vállam, nagy az orrom, diák koromban le voltam "gatyásodva" (kolis voltam, szüleim nem adtak szinte semmit. Ő meg munkásszállásra szült be két gyereket btw...). Amit főzök az szar, amiből főzöm, az büdös, ahogy öltözködök az undorító stb. Sajnos nem tudom vele megszakítani a kapcsolatot, mert régebben közeli kapcsolatban álltam vele, de már alig várom, hogy ne kelljen többet menni.

- másik nagymamám egy rongyrázó alak, semmiben nem segített soha, se nekem, de még anyukámnak se, de folyton rágta a fülemet, hogy menjünk át hozzá. Ők is kb. olyanok, mint szüleim, így nem tartom velük a kapcsolatot.

- aztán van a férjem, aki egy kötözködő, nárcisztikus alak. A kapcsolatunk leglényegesebb eleme, hogy MINDIG MINDENÉRT én vagyok a hibás. A leglehetetlenebb helyzetekből is képes kihozni. Bámulatos. Nem igazán van most lehetőség a jellemének a részletes bemutatására, de valahogy az az érzésem, hogy már régen túllépte a normalitás szintjét az, amit ebben a kapcsolatban el kell tűrnöm. Ha esetleg valaki idáig végigolvassa, biztos rögtön meg is fogja kérdezni, hogy de akkor miért mentem hozzá. A válasz, hogy azért, mert ha valaki csak negatív, toxikus emberek között nő fel, akkor szinte természetesnek veszi, hogy ő egy sz*r, és nem igazán akad fenn azon, hogy úgy kezelik. Aztán én valamiért változtam, és lett valamennyi önbecsülésem, akkor eszméltem rá arra a posványra, ami körülvesz.

- aztán van a gyerekem, ő az egyetlen, akit kedvelek. Bár őrajta is nagyon látszik a negativitás, folyton csak vinnyog, rinyál, semmi nem jó neki. Néha vannak ilyen kattanásai, hogy egyszercsak valamit lerögzít, hogy az többet nem lehet máshogy, csak úgy, ahogy addig volt, és onnantól fogva ha kell órákig üvölt, míg az lesz, amit ő akar. De azért próbálok segíteni neki, hogy kicsit lazítson, élvezze az életet, és úgy látom, hogy azért nyitott erre, csak nehezen megy neki.

- és akkor vannak a "barátaim" - nincsenek. Az évek során volt néhány nekem szimpatikus ember, akikről azt hittem, hogy barátok vagyunk, de szinte egytől egyik úgy koptattak le, hogy egyszerűen nem válaszoltak többé. De alapvetően nem is kerestem barátokat, mert mindig is a családban gondolkodtam.

Szerintetek létezik egy ilyen helyzet, hogy valakit csak toxikus emberek vesznek körül, ő mégis normális?