Úgy érzem néha, hogy a családom megfojt és nem ért meg. Mit tegyek? Tényleg toxikus a kapcsolat vagy túlreagálom?

Már azt sem tudom honnan kezdödőtt az egész gebasz, de megprobáom összeszedni a gondolataimat. Ha tényleg az elejétől akarom kezdeni, akkor azt 17 éves koromtól kell kezdenem. Ekkor találkoztam a barátommal, egy hónap hiján a 18. születésnapom előtt, persze azelőtt már egy éve ismertük egymást, csak akkortól kezdtünk el randizni. Általában mindig én mentem, illetve megyek hozzá, mert egyedül él és sokkal fesztelenebb és kényelmeseb nála, mint nálam, ahol ugye a családommal élek, és ahol még a falnak is füle és szeme van.

egy teljes évig hazudoztam a családomnak, hogy hova megyek hétvégenként, mert soha nem akartak elengedni. Erre egyeltalán nem vagyok büszke, de szerintem ez a hibám is közrejátszott a jelenlegi problémámhoz. Visszatérve, a családom tudta, hogy hazudok, nem egyszer mondták, hogy nem hisznek nekem és úgyis tudják hova megyek igazából, de amig úgy tettünk mind, mintha nem lenne ezzel semmi probléma addig elengedtek (mert igen, még mindig engedélyt kell kérnem, hogy elmehessek otthonról, ezen probáltam és probálok változtatni azzal, hoggy egyszerűen megmondom hova megyek, viszont még igy is azt mondják, hogy "nem mész sehova"). Végül a nővérem buktatott le, mert mindig is szerett nekem bajt okozni. Akkor épp azt hazudtam, hogy a barátnőimmel elmentem valahova kirándulni, ő felhivott és követelözött, hogy adjam oda egyik barátnőmnek a telefont mert nem hisz nekem, nyilván nem adtam oda senkinek és letettem. Ezután hivotak a szüleim, mire hazatessékeltek, itthon pedig elmondtak a krva minden szinonimájának. Ezután megprobáltam nekik elmondani mikor megyek találkozni a párommal, nyilván akkor sem mehettem, de úgyis elmentem. Egy év múlva hazahoztam a barátom, hogy végre találkozzanak vele. Az egész helyzet nagyon rossz volt. Nyilván a szüleim tették a szépet előtte, de mikor elment kiderült, hogy még csak fontolora sem veszik azt, hogy igazából annak ellenére, hogy egy év kellett ahhoz hogy megismerjék tényleg rendes. Anyám még azt is kitalálta, hogy értelmileg fogyatékos, ami nem igaz. Azóta nem volt nálam, és nem is akarom, hogy jöjjön többet, és azóta mindig megmondom a szüleimnek, amikor hozzá megyek, nyilván azóta sem tetszik és mindig megprobálnak itthon tartani, főleg anyám, de őgy is elmegyek arra az egy napra a héten.

Na most, egy másik probléma, az, hogy idén az egyetemi jelentkezések alatt elmentem Olaszországba rokonokhoz abban a reményben, hogy munkát kapok, amivel majd tudom fizetni egy ideig az egyetemet, mert csak apám dolgozik és a testvérem (aki férjnél van és gyereke van, ezért tőle nem fogadok el pénzt). Apám már már halálra dolgozza magát, munkahely mellett, még javit egyéb gazdasági járműveket, ezért mindennap, még hétvégén is csak este jön haza. Ő azt kivánja hogy megtudjon adni nekem mindent, de ez sajnos képtelenség anyagi helyzetünk miatt. Anyám azért nem dolgozik mert beteg.

Nos, Olaszországban egy hónapig voltam kint, és nem kaptam munkahelyet, ezért hazajötem, de az egyetemi nyári jelentkezések lejártak. Abban biztam, hogy majd ősszel úgyis felvesznek, és fel is vettek, mivel elég jó volt az érettségim. Az volt a tervem, hogy ha nem vesznek fel, akkor majd veszek egy kocsit (amire szintén nagyon régóta gyűjtöm a pénzt és végre összejött) és dolgozni fogok egy évig, viszont igy most már a kocsi pénzemből fogom fizetni az egyetemet.

A tegnapi napon, a nővérem nálunk volt, és szóba került, hogy apám halálra dolgozza magát és mindig elmondja a gondjait a vejének (a nővérem férjének), akivel délutánonként együtt szoktak javitgatni ezt azt. Mi is észrevettük, hogy apám egyre rosszabbul van.

Ma apám kivételesen itthon maradt, hogy itthon is csináljon valamit. Anyum bejön a házba és ezt mondja: "Tudom mi a baja van apádnak. Azért ilyen, mert te azzal a semmirevalóval jársz."

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem mutattam ki, de nagyon felidegesitett ezzel, inkább hallgattam és úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. Már rengetegszer mondták, hogy hagyjak neki békét, és keressek valaki mást, akinek egyetemje van és gazdag. Mintha ez mingyert jó emberré tenne valakit. Nem mintha férjhhez készülnék menni és elvárnám, hogy eltartson egy férfi. Csak 19 éves vagyok, és először vagyok boldog életemben párkapcsolati területen.

Anyám konkrétan mindig, mikor szóba kerül a kapcsolatom ezzel jön. -én esélyt adtam arra, hogy megváltoztassák a véleményüket vele kapcsolatban, de egyszerűen megmakacsolták maguk, ezért nem is akarom ennek kitenni többé a párom.

Normális az, hogy az apám rosszul létét az én boldogságom okozza? Hogy azzal, ha én véget vetek a kapcsolatomnak, akkor hipp-hopp minden jó lesz?

Normális az, hogy azzal probálnak véget vetni a kapcsolatomnak, hogy az egészségükkel fenyegetöznek?

Ezen kivül a kapcsolatunk normális a szüleimmel, addig amig mindent úgy csinálok, ahogy ők jónak látják. És nem mondom, egy bizonyos ponton igazat adok nekik, mert nem biznak a barátomban, mivel nem ismerik úgy ahogy én. De rajtam nagyon is látszik, hogy már másfél éve nagyon is boldog vagyok és elégedett. Ezt miért nem akarják figyelembe venni?

Mit tegyek? Tényleg szakitanom kell a párommal, hogy a szüleim ne még szomorkodjanak? Ez okozza apám problémáit? Normális az, hogy erre kényszeritenek? Tényleg én vagyok a hibás? Vagy csak túlreagálom az egészet és inkább hallgassak?