Félember volnék? Miattuk?

Anyám elhagyott, nem törődött velem soha. Itthon a kiabálás, apám sem törődik velem, egyikőjüknek sem kellettem, mondhatni, örülhetek, ha megszülethettem, és nem dobtak ki az útra, nevelni nem nevelnek, nem is akarnak. Anyám valahol kóricál, már csinált neki egy férfi egy kisfiút, őt bezzeg (12 éves) neveli, és szereti. Én nem érdeklem. Apám megnősült, a felesége gyermeket vár tőle, már tervezik a közös életet. Engem a nagymamám nevel. Folyton üvölt, hogy miért vagyok én ilyen depressziós hülye, mindenki utál engem (nincs így), és folyton anyámat emlegeti, pedig kérem, hogy ne hozza szóba. Apám kéthetente eljön üvöltözni velem, hogy ilyen meg olyan vagyok. Félember vagyok, félszeg, és nem tudom, mire hogyan reagáljak, nem találom önmagam, nincs előttem a szülői példa, hogy milyennek is kell lennem, vannak példaképeim, közöttük ingázok, és nem értem az egész életemet. Sokszor gondolok öngyilkosságra, engem senki sem kedvel igazán, mert nincs normális személyiségem, összevisszaság vagyok, és mindig zavar van bennem. Itt, a környezetemben már elástam magam, 3 év múlva, ha nagykorú leszek, el akarok költözni, új életet élni egy másik városban, előzőleg pszichológus által jól kivesézetten.

Nem is tudom, mi a kérdésem, csak szeretném, ha elmondanátok a gondolataitokat erről. :/

Apámat szoktam kérdezni, hogy nem akar-e engem, és azt mondja, de, elrontotta, ő ezt tudja. Mégse változik semmi. Anyám 10 éves koromban eljött, azt mondta, nem hagy el többé, reggel hűlt helyét találtam. Ez alatt az 5 év alatt rengeteget sírtam. irigy vagyok, ha a barátnőim beírják msnre, hogy "pillanat, megjött anya", vagy ha az anyjukról, apjukról beszélnek, irigy vagyok a családi fotóikra, és irigy vagyok, hogy nincsenek szüleim, még égőnek is érzem, tudom, nem kéne. Mamámat szeretem, de ő mindenért engem hibáztat..

15/L