"A távkapcsolatok nagy része azért lehet sikeres, mert egy illúzióra épül, és az ilyen ritka személyes kontaktnál nem jönnek elő a rossz tulajdonságok. Így nem nehéz boldognak lenni. "?

Szerintem ez nem feltétlenül igaz. Alapból az általánosítás, hogy a távkapcsolat márpedig senkinél sem működik, butaság.

Másrészt, gondoljatok bele. Általában mi készteti a párokat távkapcsolatra? Iskola, munkahely. Találkozni akkor tudnak, amikor ráérnek, és nem akkor, mikor kedvük van. Tehát lehet, hogy az egyiknek épp fáj a feje, a másiknak akkora pattanás nőtt a homlokára, mint egy bolygó. Vagy csak épp rossz kedve/kedvük van.

Viszont a randizás, egy kapcsolat első stádiuma az, ami sokkal inkább illúzióra épül. Mert megbeszéljük, hogy mikor találkozunk. Amikor neked is jó, nekem is jó, nem fáj a fejem, elmúlik a pattanásom, nem leszek morcos valami hülyeség miatt, mindkettőnknek jó kedve van. Nem pedig szünetben, vagy amikor a főnök elenged.

Ráadásul általában rendes kapcsolatból lesz párkapcsolat. Az nem úgy van, hogy beszélek valakivel háromszor, aztán eldöntjük, hogy akkor most távkapcsolat van. Szerintem mire egy kapcsolat elérkezik abba a stádiumba, hogy távkapcsolattá váljon egyéb okok miatt, addigra a felek már ismerik egymás rossz tulajdonságait.

23/L

Nálunk előjönnek a rossz tulajdonság, mi 1 éve vagyunk távkapcsolatba és nem illúzióra épül a kapcsolatunk.

A nem távkapcsolat is épülhet illúzióra, mikor nem akarod észrevenni a párod rossz tulajdonságait, ezt látom barátnőimnél is

79%, os hozzászóló!

Igazad van részben, meg nem is.

Igazság szerin t indulhat úgy is egy kapcsolat, hogy járunk, mozi, séta, csók stb. És vmi miatt átmegy távkapcsolatba a dolog. (pl. suli). De ez még a lángolási szakaszban van, és akkor minden tökéletes még. Az együttélés , na az a nem mindegy. Mindenki magán tapasztalja a "lakva ismerszik meg a másik" dolgot. Míg ezt nem ismeri, gyárthat 500 elméletet is. Volt olyan ismerős pár, hogy távkapcsiba kerültek fél év után (fiú más fősulira ment) , imádták egymást, gondolták ez kis próbatétel a számukra. Sose laktak együtt. Ki is bírták szépen a 4 évet, ahogy azt kell utána összeköltözés. 2 hónapra rá szakítottak, a lány bevallotta, hogy a jövőt bár együtt képzelik, de a fiú sutyiba cigizni kezdett, eljár a haverokkal sörözgetni, sosem rakja be a mosnivalót a helyére, addig veszi ki a csészéket a szekrényből, míg el nem fogy az utolsó is hiába kéri hogy ne...szóval akkor derült ki igazán milyen.

DE ez nem általánosítás, csak azért jó tudni azt is ki milyen a "mindennapokban", nem csak arra a két napra , vagy órákra míg találkoznak?

Nekem tizenévesen több távkapcsolatom is volt, mind kb. 1 évig tartott. És azt kell mondanom, hogy ezekre teljesen igaz volt a fenti idézet. Gyakorlatilag elképzeltem magamnak egy pasit, és ugye a netes beszélgetésekbe nem nehéz más "hangszínt" vagy mögöttes tartalmat belelátni, mint amire az illető valójában gondolt. Aztán mindig eljött a nyár, pár hetet voltunk itt is, ott is, kijöttek a hülyeségek, amit kölcsönösen nem tudtunk tolerálni a másikban, főként azért, mert nem így képzeltük el, nem ezt akartuk, nem erre vágytunk. Most 23 éves vagyok és egy helybeli fiatalember a párom már 2 éve. Azt kell mondanom, hogy teljesen más egy ilyen kapcsolat. Ha valami bánt nem kell még két hetet várnom, hogy mindketten ráérjünk, egyszerűen felpattanok a biciklimre és átmegyek hozzá vagy fordítva. Persze biztos az is benne van, hogy már nem vagyok tizenéves, és nem is ringatom magam olyan illúziókba, mint akkor, ráadásul a kapcsolat is sokkal valóságosabb, kézzelfoghatóbb - napi örömökkel, vagy akár problémákkal, amik nem abból adódnak, hogy hova milyen szmájlit rakott a beszélgetésünkben...

Azt, hogy idősebb korban hogy működik egy távkapcsolat, nem tudom. Az egyik ismerősöm (elmúlt 40) tavaly neten megismerkedett egy német férfivel, angolul beszélnek egymással, decemberben volt az esküvő, boldognak tűnnek, de elég keveset találkoznak, bár most nyáron kint van a nő Németországban.

Én azt gondolom, a távkapcsolatok nagy része azért illúzió, mert el lehet mondani, hogy "van barátom", "van kapcsolatom", pedig az igazság az, hogy nincs, az ember nagyon is jól elvan egyedül, csak kényelmes neki, hogy nem kell párkereséssel foglalkoznia.

Számomra az a párkapcsolat, ahol napi szinten együtt lehetek a párommal. Ha ezt valaki nem igényli, régen rossz (ezzel nem azt állítom, hogy egymás nyakán kell lógni!). Ha pedig igénylik az együttlétet a felek, nincs az a helyzet, amit ne lehetne megoldani, hogy együtt is legyenek. Nincs az a munka/család stb., ami visszatartana, ha a párom költözne (ha igen, nem őt választottam - ami nem baj, csak fel kell vállalni), és nincs az az indok, amiért nélküle elmennék bárhova.

(A fentieket olyan felnőttekre értem, akik elvégezték az iskoláikat, és elvileg képesek magukról gondoskodni.)

Én csak arra azért nem írtam nagyon semmit, mert az még nehezebb eset.(Ha távkapcsinak kezdődik)

Megbízni úgy valakiben, hogy órákra találkoznak -jobb esetben hetente?!

A távkapcsolat vagy megerősít vagy legyengít egy kapcsolatot ilyen helyzetben, de inkább utóbbi. Nem is ismerik egymást még felületesen sem. Sokkal nagyobb az illúzió és a csalódás lehetősége.

Mint írtam fentebb, nekem 23 éves koromban volt. Szerintem már az nagy gond a távkapcsolatoknál, hogy ha közös jövőt terveznek, egyik félnek előbb-utóbb fel kell adnia a saját életét, és a másikhoz költözni. (Alternatíva: mind a ketten költöznek valami 3. helyre. De ilyen sztem ritkán van.)

Nálunk "természetesen" én lettem volna a költöző fél, sajnos akkoriban még elég befolyásolható és naiv voltam, és elhittem a kedves exemnek, hogy neki nagyon fontos ott maradnia a városában, mert oda köti a munkája, a zenekara (!). Az nem nagyon hatotta meg, hogy én ott nem ismerek senkit, és nem barátkozom olyan könnyen. Mondta, hogy majd az ő barátai lesznek az én barátaim. Hát...

Egyébként a miénk tipikusan az az illúzióra épülő kapcsolat volt. 2. randin összejöttünk, akkor eldöntöttük, hogy mi most járunk, és a kedves odáig volt értem, mert rám aggatott mindenféle neki tetsző tulajdonságot. Utólag visszagondolva én se voltam különb, mert én is elképzeltem őt valamilyennek. Hát elég nagyot koppantam később.

Szóval nem tudom... Én nem mondom, hogy nem működhet a távkapcs. (most itt arra gondolok, ami kezdettől fogva távkapcs.), de jó azért résen lenni. És találkozni, minél többet találkozni, amennyiben lehetséges!!!