Hogyan élje túl egy szülő, ha az egyik gyerekének sosem születik gyereke? Nem azért, mert nem lehet, hanem, mert nem akar! Joga van rábeszélni? Joga van mindig a gyerekre célozgatni? Vagy ezzel csak még jobban eltaszítja a témától?

Tudom, hogy rossz érzés, én is szülő vagyok. DE, semmi beleszólásom nincsen a gyermekem életébe onnantól, hogy elköltözött itthonról és a saját lábára állt. Persze, én is szeretnék unokát, de nem mindenáron. Ha a gyermekem nem akar gyereket (akár soha), akkor inkább ne szülessen unokám. Egy kicsi gyermeknek joga van olyan családba születni ahol szeretik és várják őt. Ne nekem szüljön unokát a gyermekem, hanem azért mert ő is ezt akarja! Én még soha nem célozgattam a gyerekeimnél a gyerek téma kapcsán. Bár rögtön hozzáteszem, hogy nagyon várom már, hogy unokám legyen, de ha nem lesz, akkor sem fogok a kardomba dőlni.

Nézd azt az oldalát a dolognak, hogy mennyi olyan családot látok, ahol a szülőkre nem, hogy gyereket, de még kutyát sem bíznék. Van olyan ember is, aki egyszerűen nem alkalmas szülőnek, ezt tiszteletben kell tartani.

Nem egy ilyen helyzetben lévő nagymama vagyok, szerintem hogy ők ezt hogyan élik meg, ahhoz nekik kellene feltenni egy kérdést.

A szülőnek szerintem tudni kell elengedni a gyereket, amikor az felnő, és a saját életét élni. Mert addig csak segítettük, mert erre volt szüksége, utána ha szüksége van ránk, akkor úgyis jelzi (ha sikerült jó kapcsolatot felépíteni addig). Ha nem jelzi, azt érthető módon tolakodásnak érezné.

A kérdés sokat mond: vagy ezzel csak MÉG JOBBAN eltaszítja magától... Miért, úgy érzi, hogy eddig eltávolodtak volna egymástól az Ön viselkedése miatt? Ha igen, akkor ezen változtatnék, és a kapcsolat ezen oldalára koncentrálnék, hogy közeledő, egyre bizalmasabb legyen a kapcsolatuk. Szerintem a legjobb út az őszinteség, egyenesség. Ha az ember az érzéseiről beszél(és nem a másikat vádolja vagy utalgat ilyesmire), az is előbbre viheti a kapcsolatukat. A jó felnőtt kapcsolat feltétele egy bizonyos kölcsönösség, vagyis lehetőséget adunk, hogy a másik is elmondja az érzéseit. Így eljuthatnak egyszer odáig, hogy a lánya (fia) magától beszél arról, hogy miért nem akar, ill. az emögötti félelmeiről (?, ha van?), de ez csak egy pótlólagos jutalom, ami ezzel jár. Egy szülőnek szerintem inkább az a feladata, hogy amikor az igényli, segítse a gyerekét, ha tudja.

Ha a lányáról van szó, ismereteim szerint a gyermekvállalás kérdése összefügg a lánya anyjával megélt kapcsolatával, kisgyermekkori (első 3 év leginkább, max.7 év) átéléseivel, ill. az Ön várandóssága alatt, szülés alatt átéltek, ill. nevelése során milyen mintát látott, milyen tapasztalatokat vont le az anyával (Önnel) kapcsolata, Ön viselkedése alapján. (Nekem nem volt jó a kapcsolatom anyuval, és ezen sokat "dolgoztam", mindenféle oldásokra, természetgyógyászokhoz jártam, míg eljutottam addig, hogy akartam is a gyereket.)

Ha a fiáról van szó, akkor ő nem hiába olyan társat választott, aki nem akar gyereket, így szerintem ugyanaz a téma, de ezt csak óvatosan mondanám, mert ebben nincs tapasztalatom.

Mit kell ezen túlélni? Mi a francért kell megint túlmisztifikálni valamit és károgni?!

Ha valaki szereti a gyerekét, akkor elfogadja annak döntését, mert köze nincs hozzá. Célozgatni pedig semmilyen esetben nem korrekt.

Csak azért léptem be, mert még valamit akartam írni, és most vettem észre, hogy nekem szólt a komment: akkor elnézést! Valószínűleg a személyes dolgaim miatt olvastam rosszul, "freudi elszólás".

Nem írta, hogy lányáról v. fiáról van szó, mert ha lányáról, akkor javaslom mégis átgondolni, hogy a gyermekvállalás összefügg az illető anyjának kapcsolatával, az illető kisgyerekkorában megéltekkel, ahogy ezt írtam.

Amiért beléptem: ha fiáról, arra is mindjárt itt a példa a személyes életemből. Szerintem nem jó, ha egyáltalán meg sem kérdezi a témát az anyós-após, szerintem az a jó, ha 1-2-szer felhozza, amíg megismeri az okát. Ugyanis miután túljutottam az édesanyámmal kapcs. (rejtett) konfliktuson (külső segítséggel), férjem szülei újabb feladatot adtak. Velük együttlakva, úgy, hogy "levegőnek néztek", nem akartam gyereket 4 évig, pedig eredetileg 3 gyerekről beszéltünk a férjemmel. Majd "kifelé az időből" rájöttem, hogy mások hülyesége miatt nem fosztom meg magam ettől az örömtől, így lettem várandós. Amit ezidő alatt és az első 2 év alatt átéltem férjem szülei viselkedése miatt, az eltántorított attól, hogy abban a házban lakva több gyerek szóba jöhet... (Anyagilag jöhetett volna, jól kerestünk, de férjem a szüleivel építkezett fiatalon, amibe a belefektetett pénzét csak azok halála után kaphatta volna meg.) És ők soha, soha nem kérdeztek semmit, ezzel a témával kapcsolatban sem (férjemet úgy nevelték, nem mert az igényeivel előhozakodni), és egyáltalán másról sem... Csak azért írtam le ezt, hogy lássa meg benne, ami Önre vonatkozik (ha fiáról van szó), hátha segíthetek egy másik családnak...

Miért nem akar a fia/lánya gyereket? Még sok más oka lehet, de mivel nem írt konkrétumot, csak találgatunk...

"Hogyan élje túl... Joga van-e...?" Nincs joga a felnőtt gyermeke életébe beleszólni szerintem. A célozgatás pedig "rejtett beleavatkozás" (nem vállalom fel, de beleavatkozom), emiatt magától taszítja el szerintem, az Önnel szembeni bizalmát (ha van?) rongálhatja meg szerintem.

2.old 5.válaszoló