El kellett volna költöznöm?

Én maradtam. Közel 20 éve már ennek. Csak így utólag azt érzem, hiba volt. Sose éreztem magam igazán otthon, vándorlunk szobáról szobára, de mindig olyan, mintha épp költözőben lennénk és el se férünk, mert 2 szoba tényleg tele van az elköltözött rokonom cuccával, egy másikba pedig nem szívesen megyek be. De a 2 teli szoba közül az egyik szintén olyan, hogy nyomaszt. Sötét is, meg a rossz emlékek. Így viszont kezdjük kinőni a nagy házat, hamarosan a kislányomnak is kell egy külön szoba, de egyszerűen a nyomasztó érzés miatt nem tudom megoldani, én biztos nem költözök be azokba a szobákba, a gyereket szintén nem akarom oda. Meg az elrendezés se jó. Hát lehet, hogy hamarosan a költözés lesz a megoldás. Csak még mindig az van, mint 20 éve, hogy fél ház árából már nem tudok valószínűleg kisebbet se venni, lakás nem opció a kutyák miatt, de a lakások ára is vetekszik a családi házakéval. De valamit csinálni kéne. Olyan vagyok, mint aki rab ebben a házban, ráadásul nagyon nem mindegy, hogy milyen jó környék és a szomszédokkal is jóban vagyunk, szeretem őket. Na majd csak lesz valami. Utólag bánom, hogy itt maradtam, de egyedül nem éreztem azt, hogy végig tudok csinálni egy költözést. Hát nem vagyok egy életrevaló típus.

Semmi. Nincs erőm végigcsinálni egy költözést. Nincs aki segítsen. Ki akartam üríteni a fenti félig kész konyhát, mert hegyekben van benne a lom, ha sikerülne lomtalanítani, betenni egy mosogatót, meg tűzhelyet, dupla rezsikedvezmény járna, mert 2 lakásnak készült a ház, fent is van fürdő, WC, konyhahelyiség. De egyedül nagyon lassan haladok munka mellett. Akkor egy költözést hogy csináljak végig? Tavasszal hasznát vettem a sok szobának, több ukrán család is lakott nálam, akik a háború elől menekültek. Az utolsó család már visszament Kijevbe. Most a rezsiemelés miatt nem tudnék még albérlőt se fogadni, nemhogy menekültet. Ha a konyha használható lesz fent is, akkor megint fűthetek több szobát, addig nem. Volt nálam átutazóban egy ukrán anyuka a kislányával. 2 hátizsák, a gyerek és a kutya, ennyit tudott elhozni Kijevből. Mindketten beszélünk kicsit olaszul, elég jól megértettük egymást. Mutatott képeket az otthonáról. Az indulás hajnalán lefotózta a gyerekszobát. Még fent voltak a szülinapi dekorációk, a kislányt ünnepelték pár hete. Mondta, hogy olyan szürreális az egész. Beszéltünk a házról. Mondtam neki, hogy nem szeretem a házunkat, mert túl nagy és sok rossz emlék. Ő ragyogó szemmel körülnézett, azt mondta, nagyon szèp a ház, annyira tetszettek neki a fa nyílászárók, mert már mindenhol műanyag van. Akkor egy kicsit körülnéztem az ő szemével. Kopottak a fa nyílászáróink, csak néhányat tudtunk átfesteni pár éve, megy tönkre a fakerítés is. Azt hittem, más is úgy látja a házamat, ahogy én, a sok lomtár szoba... De ő olyan szeretettel nézett körbe. Akkor megcsapott egyfajta honvágy, amit akkor éreznék a házam után, ha menekülnöm kéne. Azóta mintha megbocsájtottam volna ennek a háznak. Volt olyan éjszaka, amikor hirtelen kellett helyet csinálnom 3 ukrán lánynak, akik épp külföldön nyaraltak a háború kitörésekor. Az egyiknek csak abban a szobában tudtam megágyazni, ami az öngyilkos rokonomé volt. Az a szoba is lomtár. Elnézést kértem az ukrán lánytól, amikor megmutattam neki, de nagyon hálás volt. Azóta sokkal jobban szeretem ezt a házat.