Betegesen félek, hogy elvesztem édesanyámat mióta édesapám meghalt?

Sajnálom a veszteséged, de ez egy olyan dolog amivel minden ember találkozik. A félelem természetes, de hogy ez rettegéssé válik, és a mindennapjaidra rányomja a bélyegét, na az viszont nem. Sablonos dolog tudom, és én sem értettem sokáig, miért kell ilyennel jönni, de végül is igazzá vált, hogy az idő begyógyítja a sebeket.

Amikor apám hosszú betegség után elment, nagyon fiatal voltam. Kicsit bekattantam, de ha nem lett volna édesanyám, valószínűleg sokkal rosszabb állapotba kerültem volna. Anyám kőszikla erejével, tartotta bennünk gyermekekben a lelket, észre sem vettük, hogy Őt magát nincs senki aki istápolja. Annyira természetes volt hogy ott van, erős, és felemel a lelki nyomorból... Ma már Ő sincs mellettünk. Felnőtt vagyok, de mindez olyan érzés volt, mint amikor a hajó a nyílt tengerre téevd, és már sohasem tér vissza...

Hogy mit tehetsz? Fogadd el hogy a halál az élet része, de remélhetőleg anyukád még nagyon sokáig veled marad. Legyél támasza, hiszen Ő is vesztett veled együtt. Keress valaki szakembert, beszélj anyukáddal az érzéseidről, fontos hogy ne vegyen körül titeket a hallgatás.

Beszélgessetek apátokról, emlékezzetek a kedves és megható pillanatokról, és keress valami hitet amiben kapaszkodhatsz!

Nem vagyok vallásos annyira, de hinnem kell hogy létezik mennyország. Miattuk! Nekem ez segített. Na meg az idő.

Annyi minden vár rád, ne hagyd hogy a félelmek elzárjanak a lehetőségektől. Beszélj édesanyáddal, mielőtt nagyobb problémák lesznek! Bocs ha összevissza csapongtam, csak remélni tudom hogy a pozitív üzenet átment!

Sírd ki magad, add ki a bànatod, az segít. Talán nem jól veszi most ki amit mondok, de mi itt maradtunk, nekünk menni kell tovább. Édesapàd is nyilván azt szeretné, hogy jó életed legyen, hogy boldog légy. Borzasztó veszteség, Aput még én élesztettem újra, nem sikerült. Ezért is emésztettem magam jó darabig. Mikor meghalt, elintéztem a temetést, 1 hétig nem ettem, ki se keltem az àgyból. Aztán azt mondtam, Apu mit szólna, hogy így elhagyom magam? Biztos nem örülne, jól letrógerolna, és igaza lenne. Hidd el, nagyon fàj, de összeszedtem magam, és teszem a dolgom. Nem vagyok olyan vidàm, mint voltam, de van életkedvem. Plusz Anyukám elég gyàmoltalan, intéznem kell mindent, mert ő nem tudja, és tàmogatom lelkileg. Vigyàznom kell rà. És ez a kell, nem a muszàj vagy kötelesség szó megfelelője. "Kell", mert szeretem, és maradjon még sokà.

Neked is megnyugvàst kívànok, és sok erőt, hogy túléld!

Hittem én is mi lesz velem ha meghalnak?

Meg haltak,én meg élek tovább .

Teljesen megértelek, ez a legrosszabb korosztály ha ilyenkor történik tragédia. Nem vagy már gyerek, de felnőtt sem, illetve életkorilag igen, de a szülőkről való leválásban ilyenkor nagy szerepe van a szülőknek, sajnálom, ilyenkor a legnehezebb az ilyet feldolgozni, megélni.

De van kiút, természetes amit most érzel hogy félted anyukádat, bár kissé azt érzem hogy teljesen ural téged ez az érzés. Sokmindenki így érezne a helyedben, főleg az életkorod miatt, hiszen még nincs kialakulva a felnőtt életed. Tudom nehéz, de össze kell tartanotok, az aggódásoddal csak hátráltatod a kettőtök életútját. Ne hagyd hogy ilyen vegye el feleslegesen az energiádat. Fogd fel úgy, hogy nem, nem történhet semmi baj anyával. Miért történne? Tehát nem szabad erre gondolni. Ha meg történi? Jövő időben? Akkor azr meg majd akkor kell megoldani ezt a problémát.

Próbálj a jelenben élni, a saját feladataidra koncentrálni, talpra állni, a jövődet építgetni, anyud, és apud is ezt szeretné.