Annyira elkeseredett vagyok már, van még valaki ilyen helyzetben? Öntenétek belém egy kis lelket? Annyira köszönöm előre is.
Sokszor ébredés után már semmi értelmét nem látom, hogy felkeljek mert minek. Csak sodródom céltalanul, pedig azt mondják kedves, segítőkész lány vagyok. Jövőre egyetemre fogok menni, vannak barátaim de mégis.
Édesanyám 5 éve halt meg, haraggal ment el és én ezt a mai napig nem tudom feldolgozni. Racionális ésszel tudom, hogy nem tehetek róla, nem vagyok hibás de mégis sokszor ezt érzem. Édesapámmal viszonylag jó a kapcsolatom de rengetegszer veszekedünk, hogy én milyen rossz, önző, hálátlan lény vagyok. Pedig nem bulizom, cigizem stb, jó tanuló vagyok, segítek otthon is, de egyre rosszabbul esnek ezek a lelki bántalmazások.
Egyszerűen már nem találom a helyem sehol, nincs egy normális támaszom pedig vannak barátaim de önző módon nem szeretném őket mindig a problémáimmal traktálni. Amikor velük vagyok akkor egyébként vidám vagyok, mintha normális lennék.
Volt/van egy fiú akit szeretek de nem működött a kapcsolat. Pedig ő volt a mindenem.
Nincsenek már céljaim, hosszútávú terveim, elképzeléseim...már szinte csak az álomvilágomban élek. Van még valaki így? Hogyan tudnék ezen változtatni?
Sokszor már csak sírni tudnék de egy könnycsepp nem jön ki belőlem.(
L/18
válasza:háát most mondjam hogy én sem vagyok valami rózsás helyzetben, de én meg nem vagyok az a panaszkodós fajta..
ha igazat adnak, ha lebacnak, akkor is ez van..
és fogalmam sincs mi lesz velem, vagy mit kezdjek magammal..
én már álmodozni sem nagyon tudok..
de tudod mit: :DDD carok bele, mert ha belegondolnék, csak elkeserednék
Nem szabad elkeseredni sosem. Minden embernek vannak, lesznek olyan időszakai, amikor semmi nem akar összejönni. Nekem is volt olyan időszakom, amikor 2 hónap alatt elvesztettem egy számomra nagyon fontos embert, szakítottunk a barátnőmmel, bírósági eljárásba kerültek, munkahelyen fegyelmit kaptam, és nem tudtam semminek sem örülni. A dolgok azonban szépen lassan alakultak, és néha már láttam a fényt az alagút végén. Nekem sokat segített, hogy kitaláltam magamnak egy-egy újabb célt és azokat végrehajtottam. Nem kell nagy dologra gondolni, pl. elhatároztam, hogy elmegyek teljesítménytúrára, kiolvasok egy könyvet, kirándulok valahová, kipróbálok ismeretlen, új dolgokat (pl. barlangászás, ejtőernyőzés stb.) és ismerkedem. Néha sokat segít, ha keresel magadnak új barátokat is a meglévő régiek mellé, akiket persze nem szabad elfelejteni sosem.
Szóval röviden mondva fel a fejjel, és tekints úgy a jövőre, hogy az egyetemen rengeteg új dologgal találkozhatsz, amik feledtethetik a meglévő gondjaidat.
Remélem segítettem.
válasza: válasza:Kedves 14.52-es!
Anyukám azért távozott haraggal vagy nem is tudom annak lehet-e egyáltalán mondani mert 5 éve nem igazán fogtam fel, hogy a nagy a baj, mert akkora már többször mentünk át nehézségeken és sikeresen átvészeltük. Akkor már sajnos nem.
Nem törödtem talán vele eleget, akkor kamaszodtam, elmentem a barátaimmal, egyre több szakkört válaltam. Nem is éreztem magam annyira otthon hiszen ő fokozatosan leépült már "nem értettünk szót", nem tudtam neki elmondani a mindennapjaimat. Aztán egy idő után már ő is taszított magától. Úgy éreztem akkor nem vagyok neki fontos, jobban szereti a látogató kollégákat, rokonokat stb.
Sajnos most már tudom, hogy mindkettőnknek szüksége lett volna a másikra és hogy nagyon nagy volt baj:(( Az utolsó hónapra annyira megváltozott, hogy már rá sem lehetett ismerni, mintha már akkor nem is lett volna Anyukám.
válasza:Nekem meg barátaim sincsenek, teljesen egyedül vagyok a világba...ez van, szar az élet :(
Ez jutott...mit lehet tenni...semmit :(
Ilyenkor barátokat szerezni? Már késő...ilyen korban már mindenkinek kialakult a baráti köre, akinek nem, az magára marad sajnos :(
Az a legrosszabb, hogy törlöm fokozatosan az emlékeket. Nem tudom tudatosan vagy tudatt alatt de mintha sosem lett volna.
Nem nézegetek képeket, videókat, nem járok ki szívesen a temetőbe sem...annyira fáj még rá gondolni is, de valahogy mindig előtör belőlem a fájdalom és düh:((
válasza:Mindenkinek megvan a maga keresztje, amit egy életen át cipel. Sajnos a terhek egyre csak nőnek.
Fel kell nőni és méltósággal viselkedni. Minden csapás után felállni, és folytatni tovább.
Én is nagyon fiatalon lettem felnőtt.
Ha nincsenek hosszútávú terveid, az nem baj.
Minden nap úgy kelj fel, hogy elvégzed az aznapra kitűzött feladatod. Ennyi bőven elég, és a Sorsod úgyis alakul majd magától.
A szerelem is jön majd, csak ne keresd, ne hajszold...
Akkor fog betoppanni, amikor a legkevésbé várnád.
Fel a fejjel!
Hosszú út áll még előtted.
válasza:Nagyon sajnálom, hogy így vagy...szerintem elakadtál a "gyászmunkában", ezt a lélektanban így hívják, és nem tudsz egyedül kikecmeregni belőle, kicsit amolyan depressziónak tűnik Nekem a tünetek alapján, de nagyon nagyon jó, hogy a barátaiddal még jóban vagy, és hogy felismered, hogy baj van.
Az SZTK-ban, vagy a helyi CSALÁDSEGÍTŐ SZOLGÁLATNÁL van pszichológusi segítség, szerintem Neked már szükséged lenne szakemberre,(nem pszichiáter, mert az gyógyszert ír fel, arra nincs szükséged!!!) és pár hónap alatt feloldanátok ezt a nagyfokú lelkiism.furdallást.
Amúgy anyukád a betegségéből kifolyólag volt ellenséges, és nem azért, mert haragudott rád.
Egy súlyos betegségnél szinte minden ember "önző" lesz, kapaszkodik, hogy mindenki vele foglalkozzon, mert esetleg tudja/érzi, hogy lassan vége, és fél, szeretné ha szeretnék, segítenének neki,esetleg fájdalmai vannak, ez természetes, de Te akkor még gyerek voltál, és nem tudtál volna neki kellő támaszt nyújtani úgysem...ne hibáztasd magad...és beszélgess vkivel erről mindenképp! Nem élhetsz így életed végéig...
minden jót!
válasza:Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!