Akinek korán fel kellett nőnie,elmesélnéd?

Kedves Hozzászólók! Megrendülten olvastam a soraitokat. Szegény nagyapám jutott eszembe, aki annak ellenére, hogy nagyon szép családot nevelt fel, soha nem tudta hányatott gyermekkorát elfeledni. A két v.háború közötti időben mostohaapa mellett nőtt fel, és egészen a haláláig, 76 éves koráig beszélt nekünk az akkori kirekesztettség érzéséről,amit szerintem az általunk szeretett légkörben sem tudott soha levetkőzni,pedig tiszteltük, szerettük, ő is minket, de az a bizonyos árnyék mindig átsuhant a szemén, amikor bennünk gyönyörködött.

Minden nyafogó kamasszal elolvastatnám a soraitokat. Mert ezek az élet nagy dolgai, mint amilyen keresztet Ti is cipeltek.

Kedves utolsó!

A soraid nagyon meghatottak, főleg az utolsó három. Szerintem sokan kaptuk/kapjuk az arcunkba jobb családi hátterű emberektől, hogy mennyire gyengék vagyunk, illetve “ez csak hiszti, hiszen engem sem engedtek el bulizni 16/17 éves korom között” és hasonlók, mondjuk egy olyan tételmondatra, hogy “el kellett menekülnöm az alkoholista nevelőapám elől, aki évekig vert”. Nagy hagyománya van az áldozat hibáztatásnak itthon, ami méginkább perifériára sodor minket. Ha megfigyelitek, egy falusi közegben is például hamarabb megbocsátanak az embernek, ha nem titkoltan veri a családját, mintha mondjuk visszahúzódóbb természetű. Sokat jelentettek a szavaid.

Nálam is volt az iskolában kiközösítés, otthon alkoholizmus, veszekedés, erőszak. Később öngyilkosság, fél rokonság kihalása.

Alatta és utána is pár műtét.

Többször kihasználtak,átvertek, mert naívan hittem mindenkinek.

Ez volt kb. 17 éves koromig.

És tudjátok mit?!

Mindegy!!!

Egyszer csak rájöttem, hogy már én is unom a saját szomorú történetemet🙂

Még valami:

A tapasztalás arra van, hogy építsünk belőle.....de ne börtönt...

Nem kell, hogy a régi vagy aktuális körülmények végeredményei legyünk!

Ha elménk ismét felteszi a "Jajj, szegény én" című sláger lemezt, akkor mosolyogjuk ki.

Én direkt nem mentem bele mocskos részletekbe. Mert szerintem a kérdés nem arra irányult, hogy kit milyen nyavalya ért, hanem milyen körülmények miatt kellett korán önállónak lennie, vagy lett magára utalva az ember. Ezért nem tartottam fontosnak ilyen részleteket, hogy anyám elve megmondta, hogy pl. nálam valahogy soha nem is érezte, hogy a gyereke lennék de ezt mindig éreztette is. Apám nem csak szimpla alkoholista volt, hanem a rosszabbik "vérengző" fajta. Persze fizikai bántalmazás meg szűnt viszonylag hamar, ahogy a munkától egyre inkább el kezdtem "Jason Stathamesedni", bár feleslegesen félt tőle, mert én soha nem tudtam volna megütni és ez tényleg nagyon a jéghegy csúcsa.

Most csak azért mentem bele ebbe, hogy nyomatékot adjak annak amiket a végén írtak. Én rossz dolgokon soha nem siránkoztam és soha nem fognék semmit ilyen dolgokra. A hibáim és vétkeim az enyémek és nem más tehet róla. Sőt, igazából mindig is szerencsésnek tartottam magam, bár az aki ismert, illetve az életemet röhögött ezen pedig tényleg így van. Hiába kerültem szélsőségek felé, végül mindig jött valami szerencse ami megmentett. Lehetnék ma akár az utcán is. Szóval tényleg ahogy írták is a sajnáltatás, meg mások hibáztatása nem éppen elfogadható dolog. Én ha valamit nem tudtam feldolgozni az pont nem az ami ért, hanem amit én éreztem. Pl. Belül sokszor feljött, hogy apám halálát kívántam és akármilyen is volt, talán nem túl erős, hogy bizonyos szempontból egy szörnyeteg, de azóta folyamatosan hiányzik és soha nem fogom tudni megbocsájtani magamnak, hogy hajdanán ilyen gondolataim voltak. De ez nem a világ, meg az élet hibája, hanem az én hibám.

Továbbá életem során találkoztam ennél sokkal rosszabb helyzetből jövő embereknél és ahogy írta az egyik válaszoló a nagyapjával kapcsolatban, minél inkább visszafele haladnánk az időben, annál sanyarúbb sorsokat találhatnánk és annál nagyobb számban. És mégis, ezeknek az embereknek vagyunk a leszármazottai. Nem foglalkoztak ezzel és családot alapítottak és tették a dolgukat. Az élet bizony nem habos torta, de a dolgunkat attól még tenni kell. Ráadásul minden viszonyítás kérdése. Lehet hogy valaki rosszabbul éli meg belül azt, hogy nem kapott mikulásra iphone x-et, mint az aki második napja nem eszik. Képtelenül hangozhat elsőre, de tényleg így van, mert utóbbi ha hozzászokott és megerősödött, akkor simán kibír még egy napot. Előbbi meg mivel érzékenyebb jobban megviseli ez a "veszteség trauma", hogy elúszott egy lehetőség, hogy iphone-t kapjon és rendesen végig megy a 5 stages of riefen.

14/15 voltam.

Érdekes én is hasonlót éltem meg apámmal!

Ahogy megtanultam írni olyanokat írtam, hogy "Utálom az apámat!" , illetve amikor menekülnünk kellett otthonról, akkor olyanokat mondtam anyámnak, hogy ha felnövök, akkor jól megverem aput vasrúddal.

Most már inkább segítenék neki...