Nagyon el vagyok keseredve, hova fordulhatnék?

Nincsenek igaz barátaim, csak olyanok, akikre néha számíthatok. A családom nem is sejti, hogy mennyire ki vagyok készülve. Nincs konkrét ok, tulajdonképpen magányos vagyok, mindig az jár a fejemben, hogy nagyon félek a hirtelen haláltól, nem látom a kiutat ebből a dologból. Fél éve semminek nem tudok örülni, kívülről úgy tűnik, rendben van velem minden, de igazából már ahhoz sincs erőm, hogy elsírjam magam. Régebben is volt ilyen, de sajnos ez a dolog már egy ideje odáig fajult, hogy pánikrohamaim vannak és folyton remegek. A családommal erről már beszéltem, főleg anyuval, de nem akar elvinni pszichológushoz, azt mondja, majd elmúlik. Csak hogy ahhoz sincs kedvem reggelente, hogy felkeljek. Ha kérdezik, hogy mi a baj, nem tudok semmit mondani, mert ez nem szerelmi bánat, meg egyebek, hanem az egész élettől rettegek és nem merek emberek közé menni. Akárkire ránézek, mindig csak a gonoszságot látom, a rosszindulatot. Rászoktam a cigire, de anyu ezt sem tudja, csak hogy néha elszívok egyet-egyet. Ezenkívül azt sem tudja, hogy egyik barátnőmmel füveztem. Nem akarom őt átvágni, de sodródom az árral. Ha olyan helyen vagyok, az alkoholt is egyre jobban előnybe részesítem. Undorodom magamtól és főleg attól, hogy tehetetlennek érzem magam. Mintha egy szürke köd ülte volna meg az agyamat, nem tudok reálisan gondolkodni, mindenhol csak csalódásokba ütközöm, elvárják, hogy nőjek fel, de én még nem tudok. Nem vagyok a családomra kibukva, ők nagyon rendesek velem. De én nem tudok túllépni ezen, folyton remegek, rosszul vagyok, fáradtnak érzem magam. Szeretnék olyan lenni, mint amilyen voltam, de nem megy. Látszik rajtam, hogy kész vagyok, ráadásul úgy nézek ki, mint aki drogozik. Ezt még a tanáraim is észrevették. Milyen lépéseket kéne tennem ahhoz, hogy jobb legyen? Nem akarok öngyilkos lenni vagy ilyesmi, ilyenen nem jár az eszem. De nem tudatosan néha ijesztő dolgokra gondolok. Azért írtam ide, mert remélem, itt kapok értelmes válaszokat.

16L