Normális, hogy ez már nagyon idegesít? Vagy önző lennék?

Apukámnál sajnos daganatos betegséget diagnosztizáltak 3 évvel ezelőtt. Megműtötték, meg kemoterápiára járt, gyógyszert is kapott egy ideig, a daganat eltűnt.

Sajnos megjelent ismét a daganat, pár hónapja műtötték de nem tudták teljesen kivenni, így gyógyszert kapott rá, ez már egyszer bevált neki de mennie kell majd ellenőrzésre.

Én már néha úgy érzem meghülyülök és nem bírom. Minden nap ezen kattogok, hogy hat-e neki a gyógyszer, mi lesz a kontroll eredménye. Persze mivel koronavírus van, ezért alig tudok valahova eljárni, nem úgy, mint ahogy régebben, annál kevésbé tudom kikapcsolni ezeket a gondolataimat.

Ráadásul veszekedések is előfordulnak, bár ritkán, ha a szüleim nem értenek egyet valamiben.

Már csak egy hetet kellene várni a vizsgálatra, hogy kiderüljön javul-e az állapota de már most idegbeteg vagyok.

Közbe persze irigylek mindenkit akinek nincs semmi problémája, aki egészséges, akinek az a legnagyobb baja, hogy hova menjen túrázni a pasijával vagy melyik fesztiválra menjen.

Igazából arra is nagyon vágyok már, hogy elmenjek nyáron pár napra nyaralni, tavaly se voltam, csak 2 napot és egyszerűen vágynék egy kis pihenésre és legalább addig se kapnék minden nap idegbajt, bár 100% hogy még egy pár napos nyaraláson is apukám jutna minden nap eszembe. Például emiatt is merült fel bennem a kérdés, hogy önző vagyok-e ha ilyen körülmények között vágyom egy pár napos nyaralásra.

Amúgy amit lehet, én igyekszem megtenni, keresek neten infókat a betegségéről, bár végül annak semmi haszna nem lett, közbe elkezdtem keresni másféle gyógymódot is, olvastam angol nyelvű tanulmányokat a témában. Ha kell neki segíteni valamit, akkor segítek ha tudok és értek hozzá...Nem csak ülök a fenekemen.

A legboldogabb ember lennék a világon ha javulna az állapota vagy akár meg is gyógyulna de már totál depis vagyok néha és nehezen bírom ezt a lelkiállapotot meg bizonytalanságot.

Az is idegesít hogy egyik nap jobban van, aztán másik nap kevésbé és ilyenkor nem értem miért, mitől függ meg volt, hogy nem volt "panaszmentes", ugyanakkor meg látványosan rosszabb sem lett a helyzet és idegesített, hogy nem tudtam most mi van vele, gyógyul-e vagy mi van.

Néha már azon is gondolkodtam, hogy véget vetek az életemnek de azt meg nem vettem komolyan mert az meg olyan lenne mintha másokat cserben hagynék.

Amúgy lennének céljaim, vágyaim de úgy érzem, nem tudok azokra koncentrálni egy ilyen helyzetben mert az ő gyógyulása nekem most mindenek felett áll. Ez részben rossz is amúgy mert így meg totál a jelenben élek és úgy érzem, nem tudok a jövőmön gondolkodni, ami pedig hasznos lenne mert nemsokára végeznék az egyetemen és amúgy is, szerintem mindig kell valami kapaszkodó meg cél.

Normális, hogy már depressziós vagyok ettől?

És, amúgy az önzőség ha sajnálom, hogy nincs semmi kikapcsolódásom meg jövőbeli tervek és egyéb dolgok ami fiataloknak lenni szokott?