Miért nem tudják elfogadni, hogy válogatós vagyok és nem eszek meg mindent?

Hát én nem irigyellek téged sem, de a másik felet sem. Lássuk be, elég irritáló lehet egy olyan ember, aki velünk egy háztartásban él, velünk ül le étkezni egy asztalhoz, aztán semmi sem jó neki.

Nem akarlak megbántani, csak próbálom érzékeltetni, hogyan érezheti magát az, aki elkészíti a kaját. Nem is érti. Mert az egy dolog, hogy 10 féle ételt nem szeretsz, de ahogyan írod "leginkább semmit", hát az nehéz.

Habár, ha gyerekként is ilyen voltál, 20 év alatt igazán hozzászokhattak volna.

Az is igaz, hogy az én gyerekemnek is volt egy időszaka, amikor semmi mást nem evett, csak vajas kenyeret, paprikával. De aztán kinőtte, most már felnőtt ember, családja van, igazi gourmet, imád főzni, és új ételeket kreálni, elnézést, ez nem is tartozik ide. De azért elgondolkodtam, hogy ha családod lesz, hogyan oldod meg.

Viszont téged is megértelek. Én ugyan nem vagyok válogatós, de például soha nem eszem levest. Semmilyent. Gyerekkoromban komoly problemák adódtak belőle, mert az én családomban a legegyszerűbb ebéd is levessel kezdődött.

Aztán, miután saját háztartásom lett, soha többet nem ettem levest, ennek már vagy 40 éve. Megfőztem, mert a férjem és a gyerekem is igényelte, de én sosem ettem belőle. Ennek ellenére is, a mai napig, ha nagy családi összeröffenés van, úgy néznek rám a rokonok, amikor közlöm velük, hogy én nem kérek a levesből, mintha ufo lennék. Pedig tudják, de nem értik.

Igazából a kérdező még fiatal, ha úgy vesszük, valamennyit változhat. Mondom ezt úgy, hogy ugyanolyan finnyàs vagyok, mint a kérdező.

Gyerekként velem egyszer megcsinálta apám felesége, hogy náluk nem finnyázhatok úgy, mint otthon, írjak össze heti menüt. De levessel, másodikkal ám. Voltam talán nem is tudom, 9-10 éves vagy még annyi se? Hát az egy heti nem jött össze, néhány nap igen, hogy olyanok szerepeltek benne, hogy "na jó eszek belőle ha muszáj". (Nálunk sem volt divat a leves amúgy, húslevest szerettem, nagyim csak azt főzött a kedvemért, ha ott voltam... annyit, hogy családi vicc azóta is. Anyám meg nem főzött levest soha, mert egyikőnk se leveses, nem szoktunk három fogàsban ebédelni.) Szóval a listámra felkerült a bableves, hogy abból menzán a suliban végül is ki szoktam enni a husit.

Na, apám felesége főzött egy hatalmas kondérral következő nap ebédre. Én kiturkálgattam, amit hajlandó voltam, ettem néhány kanállal, aztán megköszöntem, elég volt. Ezen szegény nő úgy kiborult, hogy közölte, nem állhatok fel, nem ehetek mást, ott ülök amíg meg nem eszem, mert az én kedvemért főzte.

Este 9ig ültem ott. Ő hamarabb unta meg, mint én. Úgy a földhöz vágta a leveses tányéromat, hogy még a plafon is bableveses volt. :)

Rég felnőttem, de az az élmény azóta is megmaradt.

Zárójel bezár. :) Szóval azóta is finnyás vagyok, de azért többet eszek meg, mint gyerekként. Nem mondom, hogy sokkal változatosabb, de azért javult a dolog. Illetve inkább a kevés szeretett alapanyagot tanultam meg változatosan elkészíteni. Sokat nyomott a latban az is, mikor már a párommal cuccoltam össze, és az ő ízléséhez is igazodni kezdtem. Meg már megtanultam, hogy vendégségben nem magyarázkodom, nem vagyok éhes, vagy most nem kérek és kész. Sosem mondom semmire, hogy nem szeretem, mert akkor tuti győzködni kezdenek.

Úgyhogy a kérdező sincs elátkozva egy életre, az ember ízlése változhat felnőttként is, ahogy új élethelyzet adódik. Ő is változni fog, ha saját háztartást vezet, vagy ha majd gyereket kell kóstoltatni, akármi. De a finnyásság is egy ízlés, csak épp válogatósabb, mint az átlag. Ennyi.