Normális ha már semmi életkedvem vagy ez önzőség részemről?

Elég kevés okom van az örömre. 23 éves vagyok. A leghatalmasabb problémám, ami elviszi minden kedvem és erőm, hogy apukámnak daganata van és nyilván segítek neki, amit tudok de anyukám is ideges, érthető módon meg most egy kezelésen esik át apukám és bízom benne, hogy ez segíteni fog neki, viszont ezt csak egy vizsgálattal derül ki amire májusig várni kell és addig hat is a gyógyszer. Közbe az is elkeserít, mikor anyukámmal valami jót mondunk apukámnak de ő makacs és nem fogadja el amit mondunk, akkor is ha neki az jó lenne, csak az jó neki, amit maga talál ki. Az is igencsak elszomorít, hogy nem tudok elmenni sehova a koronavírus miatt, mert így nem tudok egyáltalán kikapcsolódni és elfelejteni a problémákat vagy tanulni. Önmagába aggódok apukám miatt és ha a szüleim vitáznak, veszekednek, akkor az is rámegy. Nyilván azért tanulni is kell az egyetemre, ami könnyebb lenne ha nem lenne ennyi idegesség és ez tovább idegesít, hogy nem tudok úgy tanulni, ahogy kellene. Vagyis tanulok, csak lassan haladok. Mivel ott segítek a szüleimnek, ahol lehet, ezért azért nem mindig tudom megtenni, hogy fogom magam és beülök a szobámba és addig tanulok, amíg akarok. Apukámnak adok enni, ha mozog valamerre, megnézem hogy tud, kérdezem vigyek-e neki valamit, beszélgetek vele, mert szeretem stb. Ezek mellé a barátommal se tudok találkozni, mert nem merek járvány idején meg amúgy elmenni nem tudnánk sehova ahova amúgy szoktunk, bezárt minden szinte. Ráadásul ő is folyton a saját munkájával van elfoglalva, amit meg is tudok érteni és idegbetegek a szülei sokszor, ami nyilván hat az ő hangulatára, aggódik mert valami nem oké az apukája egészségével de nem tudni mi, még vizsgálják. Szóval a bezártság, apukám betegsége, a várakozás az új vizsgálatig (közbe mennek a kezelések, amik bízom benne hogy hatnak), a barátom hiánya, a nehéz időbeosztás miatt már nagyon nehéz valaminek is örülnöm. Legfeljebb annak tudok ha látom, hogy apukám jobban mozog vagy többet eszik.

Meg amúgy anyukámnak nagyon segíteni se tudok, például az a legnagyobb probléma, hogy bevásárolni egyszerre sokat nem tud de nem enged engem boltba és segíteni a koronavírus miatt. Eddig beteg voltam és amiatt se, de amúgy sem. Vezetni sajnos nem tudok. A páromat máskor megkérhettem, hogy segítsen de most nem tudom, mert hiába mennénk el anyukám helyett, a párommal nem merek találkozni a koronavírus miatt, sose tudni neki nem adja-e át valaki a vírust, meg nem hiányzik, hogy valahol elkapja. Érintkezik a nagymamájával, az apjával, gondozókkal, akik a mamáját ápolják, az apja össze-vissza járkál, megy egyik városból a másikba.

Meg hangulatváltozásaim vannak, mindig attól függ az én hangulatom, hogy másoké milyen. Apukámnak is változó a hangulata, anyukámé is, a barátomnak meg nem lenne baja de mindig a szülei és a nagyszülei okozzák a veszekedést ott náluk. Már csak azért tartom magam, mert muszáj. Mintha valami kötelesség lenne.

Nem arról van szó, hogy nem segítek, mert segítek másoknak... apukámnak is, a barátomnak adok tanácsot, ha nehéz helyzetben van, anyukámnak is felajánlom a segítségem, csak nem mindig fogadja el. Közbe viszont nehéz motiváltnak lenni, irigylem azokat, akiknek gondtalan a fiatalságuk.