Mit tegyek, ha még mindig harag van bennem az apám "balkézről" született gyereke irányába?
De pl. a nővéremre is haragudtam sokáig, mert igazságtalannak éreztem, hogy ő sokkal többet lehetett az apánkkal, mint én (ő 10, én 4 éves voltam, amikor elváltak a szüleink). Nagyon apás kislány voltam. Igazából a gond nem is a válással van, mert tényleg azt mondom, hogyha egy házasság nem működik, akkor váljanak el a felek. Itt az volt a baj, hogy nekünk el sem mondták, mi elmentünk a tesómmal és mamáékkal wellnessezni, meg síelni és mire hazajöttünk, apa nem volt már itthon és anya annyit mondott, hogy mostantól hárman leszünk. Utána apát kb 1 évig nem láttam (ugyanúgy Budapesten maradt, de 4-5 éves gyerekként nem fogtam fel, hogy most akkor mennyire lehet messze, hol van). Esténként sokáig kint ültem a lépcsőnknél, és ha elment egy kocsi az utcában, azt hittem, hogy ő jött haza. Folyton vártam, és ez így a mai napig megvan bennem, hogyha valaki mondjuk nem veszi fel a telefont, nem válaszol 1-2 órán belül, azonnal pánikolok. Utána ahogy idősödtem, felfogtam, hogy az történt, hogy apának szeretője volt, aki terhes lett és apa végül őt/őket választotta (ma már nincsenek együtt, nem is beszélnek). Ezért a korábbi érzéseimet felváltotta a harag igazából... Lehet, ha apa velünk tartotta volna a kapcsolatot, akkor ez nem lenne, de én úgy éreztem, hogy nem csak anyát cserélte le, hanem minket is.
Elteltek az évek, ma már 17 éves vagyok. Apával nem mondanám jónak a kapcsolatunkat, mert nem bízom meg benne, ő is sokszor inkább pénzzel, ajándékokkal veszi meg a szeretetemet, de már hetente egyszer fixen együtt vacsizunk hárman (ő, a tesóm és én), meg néha van, hogy együtt ebédelünk az óráim után, most voltunk síelni is, stb. De nincs meg az a tipikus szülő-gyerek kapcsolat... Viszont itt van a féltestvérünk... Sokáig tudni sem akartam róla, ha ő ott volt mamáéknál, én nem mentem, stb. Úgy tettem, mintha nem létezne. A nővérem nem így viselkedett, ő mindig olyan volt, hogy minden helyzetből a legjobbat akarta kihozni, még ebből is. Azt mondta mindig, hogy apára haragudhatok, rá ő is sokáig mérges volt, de az a gyerek a féltestvérünk, és ő erről nem tehet. Ezt tudom, és ebben igazat is adok neki... Meg a gyerek se olyan, hogy elviselhetetlen lenne, vagy rossz, vagy bármi. Pl. mama mesélte, hogy hétvégén ott volt náluk, és elkezdte mondogatni, hogy ő sokszor azt kívánja, bárcsak apa minket sosem hagyott volna el, és nem ismerte volna meg az anyját (mármint apa a szeretőjét). Erre mondta mama, hogy ne mondogasson már ilyeneket, hát akkor ő maga sem élne. Erre meg azt mondta, hogy nem baj, akkor legalább a mi családunk megmaradt volna, és nekem még mindig lenne apukám. A nővérem is azt mondja, hogy ahhoz képest, hogy még általános iskolás a gyerek, ráadásul fiú, nagyon magam ez EQ-ja, és ha többet lennék vele, akkor oldódna ez bennem és nem ellenségként tekintenék rá. Meg hogy mindig kérdez rólam is, múltkor is volt a születésnapja és engem is hívni szeretett volna, de aztán mégsem mert elhívni, mert félt, hogy mit szólnék. Szóval jószándékú gyerek biztosan, de mégis... Nem érzem, hogy nekünk így hármasban kéne "bandázgatni".
Nem kell "bandázni", de a harag sem jó.
Valószínűleg az a kicsi gyerek magát hibáztatja azért, amiért csakis a szülők tehetnek.
Mindenképpen keres fel.egy pszichológust, mert a harag felemészt. És próbálj megbékélni a helyzettel, mást nem tudsz tenni.
Jártam, már kétszer is. Egyszer kicsiként, még alsós voltam. Utána most gimi elején, bár ott más okból, de ott is arra lett visszavezetve a dolog, hogy az apámmal való kapcsolatom miatt vannak olyan problémáim, amilyenek… De mindkét alkalommal csak lefárasztott az egész, és nem lett rendes eredményea dolognak (fél-1 évig jártam mindkétszer).
Meg ez nem olyan harag, hogy akkor én 24/7 fortyogok magamban. Általában úgy teszek, mintha nem létezne… De amikor itthon anya rákezdi, hogy miért nem foglalkozom vele, vagy a nővérem, hogy menjek el velük moziba/kirándulni/sütizni/enni, akkor azért felidegesítem magam.
Ne gyere itt EQ-val meg hasonlóval, hanem ha bajod van, akkor ne okoskodj féltudással és az apád iránti gyűlöolettel, haraggal telve - holott az anyád is hibás, abban, ami történt, nem is kicsit, sőt! sokszor a nő a legfőbb bőnös abban, hogy a pasi félrekufircol és nem képes mellette maradni - hanem húzz el egy ifjúsági pszichiáterhez. Ha jó képességeid vannak, belső erőd és odafigyel rád egy orvos, akkor belőled lehet ember. De ha nem mégy el sehova, és a gyűlölet benned megkeményedik, akkor sem párkapcsolatod nem lesz - anyád valójában ezt akarja -, sem dolgozni nem fogsz tudni, mert az apagyűlölet rávetül a társadalomra, a főnöködre, a munkádra - kihat mindenre. És tönkretesz, olyan biztosan, ahogy én itt ülök.
Értsd: terápia nélkül véged van. ha ezt felfgotad, akkor nem hisztizel itt és nem bandázni akarsz, hanem elhúzol az első szakihoz. Kérj segítséget.
"Ezzel szvsz nem tudsz mit tenni. Neked ilyen gyűlölködő mérgező személyiséged van" :DDDD Köszi!! Ez aztán a tanács/segítség. Meg ilyen szép "bókot" sem kaptam még soha.
Utolsó, a te ellenséges válaszodat meg nem tudom mire vélni... Azért van, mert fiatal vagyok, vagy mert fiatal+még lány is?
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!