Szerintetek egy fiatal felnőttnek mennyire nehéz érvényesülni az életben?

Én is azt tudnám mondani, amit a 2-es írt, annyira érvényesülsz, amennyit teszel érte és hogy vannak e ambícióid.

Én nagyon sokat elértem az életben, pedig még csak nem is 0-ról, hanem mínuszról indultam, de tele voltam ambíciókkal.

Ipari iskolát végeztem 17 éves koromban, mert a szüleim nem tudtak anyagilag segíteni, apám dolgozott egyedül kis fizetéssel, anyám alkoholista volt.

Így 17 éves koromtól dolgoztam és amikor hitelképes lettem vettem egy Pest környéki telket, meg egy bontott faházat, ez lett az otthonom. Munka mellett leérettségiztem, elvégeztem egy főiskolát, vállalkozást indítottam.

Közben megházasodtam, gyerekem született.

25 évem ráment, de van egy budapesti belvárosi lakásom (ez a szüleim "tanácsi" lakása volt, de megvásároltam) van egy szinte luxus házam Pest megye budai oldalán és egy Balatoni nyaralónk, miközben mindkettőnknek van kocsija.

Az egyik egy olcsóbb "szaladgálós", a másik eléggé komoly.

Tulajdonképpen az ipari iskolában tanultakat tudtam főleg hasznosítani, de ha bármi történne és fizikailag valamiért megroggyannék, akkor a főiskolai képesítésemet hasznosítanám, akár kerekesszékből is.

Nem árt, ha az ember több lábon áll és eleve úgy tervezi az életét, hogy akár egyedül, vagy akár kevésbé egészségesen, de ne szoruljon másokra.

El kell kezdeni dolgozni, aztán majd alakul.

Aki csak irigykedik a másikra, akit segítenek a szülei, az sose jut semmire.

Szerintem fontosabb az anyagi stabilitásért küzdeni, mint csili-vili dolgokért, aztán, ha baj van, akkor mindig kicsúszik a kezed közül.

Egy saját példát engedj meg. Amikor volt pénzünk, nem a panellakást adtuk el és vettünk egy téglát vagy újabb építésűt. Hanem befektettük a pénzt, amivel tudtuk, hogy havi fix jönni fog, nem nagy összeg, de érezhető. Lemondás a kulcsszó az elején, később meg zsebből megveszed a csili-vili csodákat. Itt jegyezném meg, hogy időközben az értékrendünk is megváltozott. Más kvalitású tárgyak érdekelnek. Fogyasztói kultúrán átlátunk, mint a szitán. Szerintem megéri az önuralmat gyakorolni és hosszabb távon gondolkodni és lemondani is igen.

Ne felejtsd el a mondást: Mindenki a maga szintjén nyomorog!

Mindenkinek nehéz, akinek saját magának, egyedül kell mindent megteremtenie, főleg ha nem is előnyös helyzetből indul. De lehetséges!

Mondjuk szerintem sokat számít az is, hogy mennyire reálisak a célok. Nekem például nem a boldogság fokmérője az évente többszöri nyaralás. Teljesen jó évente egyszer, vagy kétévente. Nagy házra sem vágyom. Nagy ház, nagy gond. Egy normális méretű, nem túl kicsi, de nem is nagy lakásban élek most. Teljesen jó.

Én inkább örülök, hogy egyedül sikerült elérnem, amim van. Hülyeség lenne ahhoz hasonlítanom magam, aki 18 évesen szülőktől megkapta a lakást és a kocsit.

#13

Kedves vagy, köszönöm!:)

Szerintem is nehéz, mondom ezt úgy, hogy 28 évesen kb. álommunkám van. De amíg eljutottam ide, olyan kompromisszumokat kötöttem, amiket biztosan sokan nem bírtak volna.

Kezdjük ott, hogy a szüleim engem sem tudtak támogatni. Úgy csináltam meg az egyetemet, hogy mellette két állásban dolgoztam. 5 évig nem volt szabad hétvégém és dec. 24-ém, mert dolgoztam.

Koleszba nem vettek fel, mert ahhoz nem voltam elég hátrányos helyzetű, úgyhogy maradt a diákszálló, mert az még mindig olcsóbb volt, mint egy albérlet. Oda felvettek bárkit, aki fizetett, tehát kb. egy gyűjtő volt csótányokkal, meg penésszel, meg cigifüsttel.

Emellett végignéztem, hogy másnak fizetik az albérletet, sőt, volt aki ugye lakást kapott.

Még a diákszállón belül is azt láttam, hogy a szobatársaimat vasárnap felhozták a szülők, hozták nekik a friss ágyneműt, hogy ne kelljen a közös mosógépet használni, hozták nekik a zsugor vizeket, ne kelljen a csapból inni, meg a sok kaját, én meg vonatoztam-buszoztam a cuccaimmal saját pénzből.

Most a barátommal lakom, aki huszonévesen egy új építésű tehermentes ingatlant kapott a szüleitől. Tehát valaki jól megfogalmazta, nem egy rajtvonalról indulunk. Nekem mire összegyűlik a pénzem önerőre 30x éves leszek, neki megvolt huszonévesen és élte a gondtalan életét, nekem 19-től 26 éves koromig lakhatási szorongásom volt, amíg össze nem költöztünk.

Ő ha nem csúszott az egyetemmel, nem volt baj, mert támogatták mindenben, számomra ez elképzelhetetlen volt anyagi okok miatt.

Mindezt leszámítva, ahogy írtam, jó munkám van, jó fizetésem és sokkal előrébb tartok, mint sok kortársam. De tény, hogy nem volt egyszerű ide eljutni, viszont nagyon sokat tanultam a nehéz helyzetekből.

"vágyok az évente többször nyaralásra, meg a menő autóra, szép nagy házra" <--> "nem a létminimumon szeretne tengődni"

- a kettő közt zongorázni tudnám a különbséget.

mondjuk így: [link]