Normális az, hogy nem szeretem a rokonaimat?

Ha felnőtt vagy és eltartod magad a családodtól távol, akkor azt csinálsz és úgy érzel, ahogy akarsz!

Mondjuk amikor valaki kiskora óta utálja az egész családot, az öccsét is beleértve, ott általában az utálóban van valami mentális gebasz.

Hát, az attól függ...

Az édesanyját az ember általában alapból szereti, valahogy velünk születik, hogy aki életet adott nekünk, majd felnevelt, azt szeretjük. Persze lehet olyan anya, aki nem méltó a szeretetre, akkor elképzelhető, hogy elmúlik, vagy ki sem alakul a gyermeki szeretet. A testvérüket viszont sokan nem szeretik, ez nem olyan rendkívüli.

Visszakérdezek: Próbáltad-e már elképzelni, hogy mit éreznél, ha hirtelen megtudnád, hogy az anyád, vagy az öcséd meghalt? Teljesen közömbös lenne ez számodra? És ha valóban nem szereted őket, akkor van-e a világon valaki, akit szeretsz?

Én is hasonlóan érzek, mondjuk a testvéreim közül az egyikkel kifejezetten jó a kapcsolatom, mióta nem élünk egy háztartásban. A szüleimet viszont egyre inkább rühellem.

Régen nekem is bűntudatom volt emiatt, meg úgy gondoltam, velem van a baj és nem szabadna így éreznem, de később, felnőtt fejjel rájöttem, undorítóan mérgező emberek voltak. Egész gyerekkoromban azt éreztették velem, hogy nekem hálásnak kell lennem, amiért egyáltalán nem hagynak éhen halni, illetve amikor megvertek, még volt pofájuk azt mondani, hogy ne bőgjek, mert nekik sokkal rosszabb érzés, hogy meg KELL verniük, mint nekem az, hogy vernek. Valahányszor elromlott/eltört valami itthon, én voltam érte a hibás, még akkor is, ha a közelében se voltam. Pl. egyszer tesóm szeme láttára törte le anyám a szárítónk ajtaját, erre elkezdett ordibálni, hogy ez is az én hibám, mert biztos ráncigálom, amikor nyitogatom az ajtaját. Vagy egyik reggel apám eltörte a kávéfőző kis csöbrét, amibe ugye lefő a kávé (miközben én még javában a szobámban aludtam) és végül azt is megmagyarázták, hogy én vagyok az oka, mert ők simán használnák akár hetekig a kávéfőzőt úgy, hogy nem mossák el, egyedül nekem jutott eszembe elmosni minden nap, amikor megittam az utolsó adag kávét belőle. Szóval emiatt az én hibám volt, hogy ő leejtette és eltört, mert azáltal, hogy minden nap elmostam, MELEG VÍZZEL(!!!!!), emiatt meglágyult az üveg és amikor apám leejtette, nekem köszönhetően tört el.

Arról nem beszélve, hogy valahányszor valami rokon vagy ismerős jött hozzánk, az volt a beszédtémájuk, hogy én milyen hülye, mocskos, hálátlan, lusta g*ci vagyok és ők mi mindent meg nem tesznek értem.

Ha akár csak egy kicsit is magadra és a családtagjaidra ismersz a sztorimban, akkor igen, normális.

Én sem szeretem őket. Apám már nem él, de rá sem tudok jó szívvel emlékezni. Anyámat sem szeretem, húgomat sem. A kapcsolatom is formális velük (egy évben max. 2-szer látom anyámat, hugomat ritkábban, de ő külföldön él már 10 éve). Igazából anyámnak ha baja lenne, annyiban aggódnék, hogy nekem kellene elrendeznem a sorsát egy otthonban, ez azért ügyintézéssel jár, de ennyi. Húgommal, ha nem lenne a rokonom, nem is beszélnék, legalábbis ilyen mentalitású nőkkel nem szoktam barátkozni.

Választott családomat szeretem, tehát férjemet, kislányomat imádom.