Úgy érzem az apám nem szeret, mit tehetek még?

19 éves fiú vagyok. Apám az utóbbi években nagyon rámszállt. A nővérem (22 éves) mindig kitűnő tanuló volt, most egyetemen is 4.5 felett van az átlaga, és mindig ő számított a családban etalonnak. Szép, kedves lány, sok fiú próbálkozik, de 3 éve stabil barátja van, a srácot is imádják a szüleim. Tipikus "szülők kedvenc kislánya".

Én most érettségiztem, nem úgy sikerült ahogy szerettem volna, és amúgy is mindig rosszabb tanuló voltam, mint nővérem. A rosszabb alatt azt értem, hogy 4,2 körüli - a matek, fizika, kémia jól ment, sima 5-ös (versenyekre is jártam matekból, megyei 2. voltam), nyelvtanból, irodalomból néha 3-as, többi 4-es. Ebből is rá lehet jönni, hogy inkább a logikai, gondolkodást igénylő tárgyakban vagyok jó, nem a magolásban. Igazából gyűlölök tanulni, tankönyvek fölött ülni, de amúgy sok dolog érdekel. Példa: magyarból lehet, hogy néha 3-as voltam, de szeretek olvasni, olyan könyveket, regényeket, amik érdekelnek.

Sportolok, 10 éves korom óta atletizálok, elsősorban futásban és távolugrásban járok versenyekre, voltam már a legjobb 15 között országos diákolimpián. Nem járok bulizni, csak haverokkal szoktam összeülni, akkor persze iszunk valamit, de nem vagyok soha seggrészeg. Amit a szüleim mondanak, azt megcsinálom, ha valamiben segíteni kell, nem vagyok bunkó, nem szólok vissza.

Apám azt akarta, hogy a műszaki egyetem (BME) egyik legnehezebb szakjára menjek. Nekem nem volt ahhoz kedvem, főleg hogy mint mondtam, utálok tanulni és az egy rohadt tanulós szak, de mivel egy évig ezt hallgattam az apámtól, megjelöltem. Én BME-re akartam menni, de egy sokkal gyakorlatiasabb (és a tapasztalatok alapján könnyebb) szakra, ahova könnyebb lett volna bekerülni, sokkal jobban megfelelt volna az érdeklődési körömnek is, de mégis BME (apám álma). De mivel teletömte a fejemet a szentbeszédeivel, meg hogy milyen szar az általam kiválasztott szak, ő azt nem támogatja, stb, így hát be sem jelöltem...csak mégegy olyan szakot ahol magas a ponthatár. Az lett a vége, hogy nem lett elég pontszámom (még nincsenek ponthatárok, de szinte 100%, hogy nem vesznek fel), és így valószínűleg egyetem nélkül maradok.

Apám teljesen ki van akadva, kiabált velem, hogy nem igaz hogy nem tudtam jobban megírni azt a rohadt érettségit (matekom 96%, fizika 84%, magyar 78%, angol 95%, földrajz 80%), így soha semmire nem viszem az életben, nem érek semmit, mehetek majd gyárba dolgozni... Ha próbálom elmagyarázni, hogy ha engedte volna, hogy beírjam az általam kiválasztott szakot is, oda simán felvennének, úgy csinál mintha meg sem hallaná. Előfordul, hogy bejön a szobámba és elkezd ordibálni, hogy kezdjek már valamit az életemmel, mert szerinte:

- lusta disznó vagyok, szégyelli hogy ilyen hülye fia van

- nagyon gáz, hogy nincs normális szerelmi kapcsolatom 19 évesen

- rengeteg időm elmegy az atlétikával, aminek semmi értelme, ha nem leszek úgyse élsportoló akkor minek csinálom

- miért iszom le magam a sárga földig minden hétvégén (igazából 2 hetente járok el, kb 2 havonta egyszer rúgok be, de akkor sem ütöm ki magam)

Nem is beszélget már velem, semmi apa-fia kapcsolat, nem kérdezi mi van velem, ha szól hozzám akkor csak bunkó hangnemben és kioktat, ordibál. Régen nem ilyen volt, de pár éve csak az a jó, amit a nővérem csinál... engem nem dicsér, semmi olyan gesztust nem mutat, mintha szeretne. Tavaly egyszer mondtam neki, hogy egy matekversenyen bejutottam az országosba, mi volt a reakció? "Azzal nem érsz semmit a felvételinél, inkább tanulnál az iskolai dolgozatokra!"

Nagyon úgy érzem, hogy már nem is szeret, semmi jelét nem mutatja. Én szeretem őt még mindig, és ezért nagyon fáj, hogy ilyen. Mintha nem számítanék neki semmit, szerintem ha valami történne velem, akkor se viselné meg nagyon...

19/F