Nektek nincs lelkiismeret furdalásotok, ha ritkán látogatjátok a szüleiteket?

Nekem nincs és a helyedben sem lenne. Pontosan annyit mész haza, amennyit tudsz.

Nem az van, hogy nem mész haza, mert nincs kedved....

ne hagyd, hogy bűntudatot keltsenek benned....

Hét éve már nem láttam őket, és nem is fogom, azt is erősen meggondolom, hogy ha haldoklanak, akkor lássam-e még őket. Brutálisan traumatizáltak gyerekként, évek hosszú sora óta kínlódok miattuk kőkemény terápiában, és szétrágta a lekem a tudat, hogy soha, senki sem fogja megbüntetni őket semmiért, pedig emberi ésszel fel nem fogható mocskokat műveltek velem.

Gondolom, ezek után nem meglepő, ha azt írom, hogy nincs semmiféle lelkisimereti gondom, hogy nem látogatom őket -

ugyanis nem érdemlik meg.

Ha szerettek volna - ahogyan soha nem tették -, ha támogattak volna - ahogyna soha nem teték -, ha jó szülők lettek volna - amilyenek soha nem voltak, de amire úgy vágytam mindig, hogy a fél életemet adtam volna érte -, akkor természetesen látogatnám őket, és ha nem tehetném, akkor kicsit fájna, hogy nem tehetem. Akkor írnék nekik levelet és felhívnám őket hetente.

De így nem. Így csak a fájdalom van, amibe lassan belehalok.

Lepontozhatsz, ha akarsz, én vagyok az, akit a legkevésbé érdekel már ez az egész.