Akiknek szintén külföldön dolgozik a párja és ritkán jár haza nem érzitek olyankor ti is mintha csak egy rokon lenne aki rokonlátogatóba jött?

Az én férjem ugyan nem külföldön dolgozik, hanem csak az ország másik végében és sajnos csak kéthetente járt haza egy időben. De akkor én is ugyanúgy éreztem, ahogy te. És ez nagyon nem volt úgy jó, mert teljesen hozzászoktam az önállósághoz és a férjemet már csak egy plusz feladatnak tekintettem, aki után ráadásként pakolhatok és szolgálhatom ki, pedig ő akkor csak két-három napra jött haza, és komolyan fellélegeztem, amikor elment... nagyon nagyon lelkiismeret-furdalásom volt emiatt az érzés miatt, de tudom, hogy nálunk a probléma már mélyebben gyökeredzik. Engem az sem viselt meg túlontúl, amikor kiderült, hogy oda megy dolgozni és csak kéthetente láthatjuk a gyerekkel. Először rossz volt, de pár hét alatt belerázódtam és megszoktam, hogy csak magamra számíthatok, és sokszor csak tehernek éreztem amikor itthon volt, mert érdemben akkor sem számíthattam rá semmiben sem. Talán ezért nem is hiányzott annyira.

Most egy ideje minden este hazajár, közelebb helyezték, de sokkal nyugisabb voltam, amikor nem így volt. Gyűlölöm is magam az érzés miatt, de nem tehetek róla.

Biztos, hogy ez a távkapcsolat dolog nem működhet túl sokáig, én még mindig érzem a hatását, nem tudom, hogy valaha is helyreáll-e a rend.

"bennem pedig ilyen rendellenes gondolatok fogalmazódnak meg"

Ez természetes. Ha sosem felejtenénk el dolgokat akkor már az ovis szerelembe is belebolondulnánk.

Kérdés az, hogy mit szeretnétek?

Együtt élni amikor már nem kell ingáznia vagy elhagyni?