Ti hogyan fogadtátok nagymamátok/dédnagymamátok halálát? Milyen állapotba kerültetek, és mennyi ideig?

Nagymamáim élnek még. A nagypapáim nem. Az ő halálukat különbözően fogadtam. Egyikőjük szépen lassan leépült, kiszámítható volt, sajnos szinte 2-3 napra pontosan rá is éreztem, hogy mikor jön el az idő. Őt könnyebb volt elengedni, mert készültem rá, persze akkor is nehéz.

A másik hirtelen halt meg, megbetegedett, legyengült és sajnos bele is halt, értetlenül álltunk napokig anyuval és el sem hittük hogy ez most komoly, tényleg ekkora volt a baj. Akkor 1 hónap totális mélység volt és sírás minden apróságra. Utána kezdett jobb lenni.

A dédimamám sokáig az életem része lehetett szerencsére. :) 4 éve halt meg, megöregedett. Nagyon nagyon szerettem, iszonyat jó volt a kapcsolatunk, sokáig ott csengettek a puszijai a fülemben. :) Nehéz volt, mert pont karácsony előtt halt meg 2 héttel, a karácsonyunkra is rányomta egy kicsit a bélyegét a hangulat. Nála ez a totális mélység csak pár hétig tartott, de a mai napig nagyon hiányzik a szeretete.

Egyik nagyanyám egy rosszindulatú, kétszínű, másokat kihasználó, kivételező, nagyképű, lusta, a mi családunkat kihasználó, de semmibe vevő hárpia volt. Semmit nem éreztem a halálkor, max. annyit, hogy mi a francért öcsém születésnapján halt meg.

Másik nagymamám... vele kapcsolatban vegyes érzéseim voltak. Nagyon elszomorodtam a halálhírekor, de közben meg is könnyebbültem egy kicsit, nem volt az a nagyon gyászolós-sírós érzés. Mindez azért, mert nagyon sokat tett értem kiskoromban, de elmebajos volt, így tinikoromra elég sok gondot okozott az egész családnak. Alapvetően is rájöttem, hogy elég összeférhetetlen természet volt, olyan elmebaja volt, ami a kívülállónak nem tűnik felé (ezért rábizonyítani nem lehetett, mert szellemileg látszólag fitt volt), de azért elég súlyos gondokat tudott okozni a családnak. Az egész világon mindenkit utált kb. (mint rájöttem később, mert gyerekként nyilván azt láttam, hogy értem mindent megtesz, meg vigyáz rám), csak engem meg öcsémet nem, így én lettem a lelki szemetese, meg akivel tud beszélni, ezért napi szinten 2-3 órákat beszélt nekem a telefonba, osztálykiránduláson is, akkor is, amikor tanulnom kellett volna stb., szval teljesen kimerültem szellemileg, és közben meg láttam, hogy mondjuk anyával hogy viselkedik, meg mik történnek. Így a gyerekkori élményeimből táplálkoztam sokat, mert azt nem lehet elvenni tőlem, meg olyan szeretetet egy embertől kaptam rajta kívül összesen életemben.

Dédmamáimat nem ismertem sajnos, bár amit elmeséltek az apai dédmamámról, nagyon nagy arc lehetett, és biztos, hogy nagyon jó kapcsolatunk lett volna... és ugyan csak egy festmény van róla, de hasonlítunk sztem :).

Dédiről tudok írni, a két nagyim hála égnek él, éljenek is még sokáig...

Első dédim, akihez sokat jártam, a szomszédban lakott, tényleg pici koromtól ott volt, sütött finomakat, mesélt, énekelt. Ő 15 éves koromban, fél év alatt épült le. Nagy fájdalmakkal járt a betegsége, végignéztem a haláltusáját, láttam, ahogy kiszáll belőle az élet, de tanulságos volt, azóta másképp látom a dolgokat. A halála után hónapokig írtam neki levelet, így gyászoltam, sikerrel. Nem maradt bennem tüske ez miatt.

A másik dédim halálakor 22 voltam, őt nagyon szerettem, pedig nem jártam hozzá sokszor, de tudtam, hogy egy erős, ügyes asszony volt, tele szeretettel. Mégis 3 évig kínozta a rák. Úgy volt, hogy menyasszonyi ruhában elmegyek hozzá, mivel már rég fekvő beteg volt, hogy láthasson... és egy héttel az esküvő előtt meghalt. Egy hét múlva a feldíszített autóval, menyasszonyként elhaladtunk a ház előtt, és bizony kijöttek a könnyeim :( Egy mécses égett az emlékére, hogy úgy érezzem, lelkileg ő is ott volt a nagy napon. Komolyabb gyász nem volt utána.

26/N

Hát nem fogadtam túl jól. Pont ma van egy éve hogy eltemettük mamámat. A 19. születésnapomon halt meg.. Elfogadtam hogy élet része, de azért szomorú voltam, sajnáltam. Bár neki így volt jobb, mert már járni alig tudott.

Dédimet csak kettőt ismertem, egyikőjük 10 éve halt meg, de másik dédim hálisten még él, idén lesz 87 éves, és korához képest nagyon jól van, jókat lehet vele beszélgetni, annak ellenére hogy közel 70 év korkülönbség van kettőnk közt:)

még a 19. szülinapom előtt hunyt el, de tudni lehetett, kórházba került, romlott az állapota, a nővérek mondták, hogy nem tudják, mennyi ideig van még életben. Minden nap volt nála valaki, a végén már nem ismert fel minket, nővéremre azt hitte, hogy egy gyerekkori barátnője, aztán egy délelőtt elaludt.

Mivel feltudtunk rá készülni, így annyira nem volt nehéz feldolgozni, de azért így se volt könnyű, de nem lettem depi vagy bármi ilyesmi. Aznap délután sírdogáltam kicsit és ment minden tovább..

20/l

Nekem 2 év alatt halt meg az összes nagyszülőm, most januárban temettük el az utolsót. Szerintem én még ezt fel sem tudtam dolgozni. Sokat álmodom velük, nagyon hiányoznak a nagypapám telefonhívásai, néha visszaemlékszem, milyen jókat nevetgéltünk, pedig sosem beszéltünk semmi lényegesről. Sokszor "látom" őket utcán, megállókban, boltokban, és csak nehezen jövök rá, hogy biztosan nem ők azok.

Azt hiszem, egyszer csak rám szakad az egész egyszerre, és akkor nagyon fog fájni, de jelenleg nekem ők még túl élőek.