Jogos volt az anyósom felháborodása? Szerinte nincs jogom beleszólni az unokája nevelésébe.

Összeköltöztünk a párommal. Nekem van egy kis westie-m, természetese őt is vittem. A páromnak ezzel nincs is gondja. Neki van egy kisfia, aki sokat van nálunk. Szereti a kutyát, de néha játéknak tekinti, tekintené ha hagynám. A kutyus nincs annyira gyerektársasághoz szokva, játékos persze, de nem az a "gincsolható" típus. Egy idő után megunja és elmegy a kosarába. Egyik alkalommal mikor itt volt a párom édesanyja, szintén véget vetett a kutya egy játszásnak. Párom kisfia még akart volna játszani, kicsi még, 5 éves, természetes hogy nem tetszik neki, ha vége a mókának. Elmagyaráztam neki szépen, hogy hagyja a kutyát pihenni. Nyafogott egy kicsit, újra megkértem, már határozottabban. Nem volt semmi indulat a szavaimban, csak akartam hogy érezze, hogy a nem az nálam is nem, ugyanúgy mint a szüleinél, és én sem egy játszótárs vagyok mindig, hanem valamilyen szinten rám is hallgatnia kell, ha már együtt élünk és én vagyok a felnőtt (nem vagyok amúgy egy gonosz mostoha típus, de vannak dolgok amiben akkor sem "nyerhet" a gyerek, a kutya nyúzása például ilyen). Erre párom anyukája kiakadt később a páromnak, hogy én mit képzelek magamról, nem vagyok a gyerek anyja. Egyébként hozzátenném vele sincs megelégedve. Azóta nem szól hozzám, csak köszön. Elvagyok én nélküle, csak szerintem ez így nem jó senkinek, a páromnak főleg.

Tudom hogy nehéz becsatlakozni egy gyerek életébe, az anyukájával amúgy normális a kapcsolatom, egyszer a kisfiú megsértődött rám mert nem hagytam neki, hogy felmásszon valahova, éppen akkor jött érte, kérdezte mi a baj, majd mondta a fiának, hogy X nagyon helyesen tette, én sem engedem. Szóval ő normális, aminek örültem, kicsit féltem tőle.

De nem gondoltam volna hogy pont a párom anyukájával lesz gondom