Nem kötődik az élethez, ez normális?

"ezért mondják, h egy zuhanó repülőn nincsenek ateisták "

Ezt nem tudom honnan szeded, de ez csak alaptalan szöveg.

utolsó: ez egy létező mondás. persze sok mondás van, ez az egyik :)

de miért velem kötekszel ahelyett, h a kérdésre válaszolnál?

Én is ilyen vagyok, mert nincs senkim. Sem szüleim, sem nagszüleim, sem gyermekem, sem párom.

Amikor felmerült a lehetősége nálam egy súlyos betegségnek, pár nap idegeskedés után beletörődtem. Úgy gondoltam, úgysincs kiért élnem, így nem éreztem hogy lenne kiért és miért küzdenem. Miután ezt véggigondoltam, meg is nyugodtam.

nem rólam írsz véletlenül? nagyon hasonló az életfelfogásom. ha kell, átmegyek a száguldó autók közt, biciklivel áthajtok a piroson, kipróbálok illegális dolgokat, kicsit talán önpusztító az életem, de mégis, úgy érzem, hogy legalább élek, és élvezek minden percet :)

az öngyilkosság gondolata más okokból forog a fejemben, de nem zárom ki, ha már nincs hova menekülni. nem félek a haláltól. azok félnek, akik nem érzik teljesnek a jelenlegi életüket, és attól fosnak, hogy még valamit véghez kell vinniük ahhoz, h elégedettek legyenek vele.

őszintén szólva, az sem zavarna, ha halálos betegségem derülne ki. hiszek a sorsban.

De depressziós a barátod!

A depressziós ember gondolkodik így.

Onnan tudom, hogy én is az voltam, talán még kicsit mindig az vagyok, mert nagyon lassan javulok, és én is ugyanígy éreztem.

Minden mindegy volt, nő vagyok, fiatal, éjnek évadján csámborogtam egyedül haza, sose féltem, úgy voltam vele, hogy "ha megtámadnak, és meghalok, akkor mi van?".

Sz.artam az egész világra, ha otthon voltam, be se kapcsoltam a fűtést télen, egy szál shortban, pólóban mászkáltam, annyira nem érdekelt, hogy beteg leszek-e, vagy se, nyitott ablaknál bagóztam egy szál pendelyben, gondoltam, hátha tüdőgyulladást kapok, és bele is halok.

A nyirokcsomóim hatalmasra voltak duzzadva, a nyakamban, mellemben, azt mondtam, megy a pi.csa orvoshoz, ha rákos vagyok, az is mindegy!

A számlákat késve fizettem, az se érdekelt, ha kikapcsolják a villanyt, vagy valami.

Az érdekelt csak, hogy munka után hazajöhessek, bagózhassak, és leihassam magam.

Így visszagondolva tiszta hülye voltam, valóban egy "minden mindegy" állapotban éltem, alig ettem, csak kávéztam, semmi se érdekelt.

Egy szakítás juttatott ebbe az állapotba, ez váltotta ki belőlem ezt a dolgot.

Nagyon szerettem valakit, aki megcsalt, és otthagyott.

Depresszió volt, nagyon mély depresszió és önpusztítás!

Egy jó barátom ébresztett erre rá, aki szó szerint üvöltött velem, hogy nézzek magamra, mit csinálok, tönkre teszem magam.

Azt mondta, hogy soha többé látni se akar, ha nem megyek el vagy a pszichiátriára, vagy pszichológushoz, mert egy IDÉZEM! "Ilyen hülye pi.csa megérdemli, hogy hajléktalanként dö.göljön meg", és azt mondta, hogy ő még emlékszik arra a vidám, kedves, csupa élet lányra, aki voltam, kérdés, hogy én emlékszem-e rá, vagy egy "negatív sz.ar" lett belőlem, akire rossz ránézni?

Állatira bőgtem ekkor, úgy zokogtam, mint aki nem normális.

Aztán felhívtam egy pszichológust.

A barátod szerintem tuti depressziós, a családtagja halála váltotta ki ezt belőle.

Legyél mellette, és próbáld meg pszichológushoz küldeni, vagy valami segítséget találni neki, mert ez is az öngyilkosság egy formája, a lassú önpusztítás.

És, lehet, hogy egyszer úgy bekattan, hogy megöli magát.

Amit mond, az már egy "Cry for Help", jó, hogy észrevetted, hogy ez nem stimmel, észrevetted, mert jó barát vagy.

Segíts neki, nagyon sz.arul lehet szegény!

De van kiút, csak ilyenkor tényleg minden mindegy.

Aki nem élte át, az nem tudja, hogy ez milyen!