Érdekel-e Benneteket idősebb nemzedékeitek korábbi élete, viszonyai vagy a kor, amelyben ők egykor éltek?

Sokszor, szinte mindég érzem hogy inkább élnék a régebbi időkben mint a jelenben... a sok elkorcsosult ember és a kreálmányaik miatt.

Nekem nagyanyám és apám mesélt milyen volt az élet régen, bár nagyanyám részéről nagyrészt csak a rosszat hallottam.

Szerintem az emberek többségét nem érdekli a téma, elég bajuk van a jelenben, és az idős emberek is leginkább csak panaszkodnak, hogy bezzeg az ő idejükben az ég is kékebb volt! :)

Az én szüleim és nagyszüleim nagyon sokat meséltek nekem az ő életükről (izgalmas életük volt), és a felmenőikről is, sok családi legendánk van. A nagymamám még családfakutatást is végzett, de abbahagyta, mikor kiderült, hogy cigányok is vannak a családfánkon. Én kíváncsi vagyok az ilyesmire, úgyhogy ha lesz rá lehetőségem, folytatni fogom a kutatást.

Én a nagyszüleimről tudok, azért, mert érdeklődtem. Apai mamám a háború idején volt gyerek. Sokat mesélt róla, hogy mikor jöttek a katonák....Ők szerencsések voltak, mert "csak" a kajájukat vitték el, és egy időre beköltöztek hozzájuk, de nem bántottak senkit. Bár olyat is mesélt, hogy volt, hogy a malacot akarták kiterelni az udvarból, amit ő visszacsalogatott vagy kétszer, harmadjára fegyvert fogtak a fejéhez...

Vagy hogy dédnagyapám - szintén a háború idején - Pestre járt dolgozni. Megkapta a fizetését, és mire hazaért vele, azon összesen egy doboz gyufát tudott venni... - hiperinfláció ideje.

Aztán ahogy felnőtt, a mezőgazdaságban dolgozott napszámban, rengeteget dohányt szedtek, és azzal dolgoztak

A másik mamámnak 6 testvére van, egy anyától, több apától. Ő volt a legidősebb, intézetbe adták, volt, hogy télen nem volt cipője! Több házhoz, családhoz került, mindenhol csak dolgoztatták. Fiatalon elkerült "otthonról", megismerkedett a nagyapámmal. Összeházasodtak, mamám anyósához került, jó messze régi "otthonától". Ott minden volt, de jólét nem,tőle mindent sajnáltak. Ahogy anyukám megszületett, még őt sem szerették. Később a nagyapám (aki sofőr volt) - hát nem lehet szebben mondani - k.rvázott, meg ivott. Gégerákban halt meg, mikor én 2 éves voltam (28éve, de még emlékszem rá)

Közben még mesélte, hogy a nagy szegénységben mennyi mindennel trükköztek, ő főzött otthon a tilalomban pálinkát, hogy csináltak bort, hogy "lopott" otthon enni...stb

Mindezek mellett már vagy 20szor műtötték, mindig más miatt. 33 éves korában azt mondát neki, hogy még 1 hónapja van hátra. (Köszöni szépen, most lesz 75 éves, igaz most is vannak nem kis bajai, de azért mégis...) Nagoyn élvetvidám, pozitív gondolkodású asszony, aki a gyerekkora ellenére imádja a testvéreit.

Szóval igen, én érdeklődtem. De ennyi keserűságet megért emberek nem szívesen beszélnek a múltjukról. Ők sem panaszkodtak. Ha nem kérdezem, nem mondják. És hogy szeretnék-e abba a korba élni? Ugye nem kell mondanom a választ.

Én most kaptam a páromtól egy könyvet, aminek az a címe, hogy Családom naplója és nekem kell majd kitöltenem különböző információkkal. Nagyon érdekes!:) Azért kaptam, mert engem mindig is érdekeltek a felmenőim emlékei, képes voltam/vagyok több százszor átnézni ugyanazt a fotóalbumot, amiben nagymamám gyerek- és fiatalkoráról is vannak képek. Mindig élvezettel hallgatom nagyim történeteit és folyton kérem, hogy mesélje el újra és újra azokat, mert nem tudom megunni.:)

Nagy vágyam, hogy egyszer felkutassam a családfámat, de sajnos nem tudom, hogy merre kell elindulnom.:( Igaz, hogy sok problémánk van jelenleg, szóval ez most nem elsődleges az életemben, de nagyon remélem, hogy eljön majd az a pillanat, amikor leülepednek a dolgok körülöttem és akkor fejest ugorhatok a témába.:) Én minden félét gyűjtök is, amikhez emlékek fűznek (belépőket, képeslapokat, kitűzőket...stb.) és mindegyikre rá is írom, hogy mikori, mert remélem, hogy egy nap, majd ugyanolyan élvezettel fogják hallgatni az én gyerekeim/unokáim a történeteimet, ahogy most én.:) Én mindig sajnálom, hogy az én szüleim vagy nagyszüleim nem őriztek meg ilyeneket, mert most nagyon érdekes lenne látni őket.

Anyai nagymamámtól tudom a legtöbbet, nagyon jól is mesél (és gyanítom, hogy kicsit ki is színezi a dolgokat:). Ő mondta, hogy a 2. világháború idején dédnagymamámat bújtatták a szülei a katonák elől, mert különben megerőszakolták volna, viszont a nővére olyan fejletlen volt, hogy kisgyereknek nézték, szóval őt nem kellett.:) Nagyim gyerekkora pedig nagyon rossz volt, ahogy elmesélte, valamelyik nap is sírva fakadt szegénykém, ahogy felidézte, amikor kapott egy akkora bőrkabátot, hogy amikor férjhez ment 20 évesen és a férjének elszakadt a kabátja, akkor azt adta oda neki, de még rá is nagy volt. Az ujját feltűrték és a derekánál övvel összefogták rajta és nagyon szégyellt így iskolába járni. 12-13 éves korától kezdve dolgozott és az anyukája csomagolt neki ebédet, amit mikor elővett, mindig imádkozott, hogy legalább egyszer legyen benne májkrémes kenyér, de mindig csak zsíros kenyér volt benne, vagy szalonna (ami csupa zsír volt persze, hús elvétve sem volt rajta).

Viszont a legviccesebb és egyben legsorsszerűbb történetet a párom mesélte a nagypapájáról, aki katona volt és a háborúban az egész csapatot kiküldték a frontra (vagy hogy mondják ezt:D), viszont a párom nagypapájának nagyon kellett kakkantania.:D Szóval ő elment, hogy elvégezze a dolgát, és mire visszaért már senki sem volt ott. Egyedül ő élte túl, mindenki meghalt. Ha ő is meghalt volna, akkor a párom sem lenne most.:))

tegnap 09:07

amúgy tényleg kékebb volt az ég, mert több volt az ózon benne... :D de ezelőtt 15 évvel is kékebb volt.