Jól látom a helyzetet?

Lehet, ha mástól hallja anyám, akkor elfogadja és azt mondja, hogy van benne valami. Tőlem nem, mert én a fia vagyok, közeli családtag és én csak okoskodom meg a pofám jár.

19 éves az öcsém, 15 éve költöztünk vissza nagyszüleinkhez. Élete 3/4 részét egy olyan szobában töltötte édesanyámmal, ahol soha nem kellett elpakolni, mindig úszott a szoba... nehéz is lehet úgy rendre inteni, vagy nevelni egy gyereket, ha mi saját magunk sem tartjuk be az együttélés alapvető szabályait. Szóval mindent szabadott, semmiért nem járt bűntetés... ha mi szóltunk legkisebb öcsémnek dolgokért, hogy ezt ne csináld, mi lettünk csitítva... Anyám szerint mindenki csak okoskodik, de az fel sem merül benne, hogy nyakig benne van abban, ami most a legkisebbik fia körül zajlik. 15 év 'mindent szabad', 'nem kell elpakolni' élet után el lehet magyarázni egy 19 éves embernek, hogy rosszul csinálod a dolgaidat? El lehet magyarázni anyámnak, hogy most az üt vissza, amit elmulasztott? Én miért látom, amit ő nem? Azt tudom, hogy nem látja, mert ha látná, akkor ez nem történne most velünk és minden rendben haladna a maga utján. Rosszul látom? Mit gondoltok? (Nem arra vagyok kíváncsi, hogy nekünk, nagyobb tesóknak kellett volna elkapni és megnevelni öcsénket... mert minket pont azért röhög/röhögött ki, mert mindent szabadott, anyám züllesztette le ilyen nevetségesre a helyzetet, hogy nem tudunk hatni öcsénkre. Egy bohóc szintjére lettünk degradálva, akik mindig csak mondják, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad...). Öcsémben nincs szégyenérzet, nincs megbánás, se belátás... mit gondoltok, van köze ahhoz, hogy így lett "nevelve"? Ilyen helyzetben ki a hibás? Én úgy gondolom, hogy a szülő, aki nem veszi a fáradtságot, hogy akár csak egyszer is rászóljon a gyermekére! Apró dolognak tűnik a rendrakás, apró dolognak tűnik a fegyelmezés... de majd ő is azt adja tovább a gyerekének, amit megtanult (vagy amit nem, és ez a rosszabb).