Szerintetek mi erre a helyzetre a legjobb megoldás? Egy nem mindennapi Anya-Fia kapcsolatról van szó, vélemények?

Az egész még gyerekkoromban kezdődött, anyukám halálával. 5 éves voltam. Lett egy nevelőanyám, akivel háát... mostanában egyre feszültebb a viszonyom; természeténél fogva önző és uralkodó típus, sokat veszekszünk, nem mutatja ki a szeretetét és törődését, kemény és hideg szívű.

Van neki egy huga, aki viszont kicsi korom óta rengeteg szeretetet, ölelést ad. Tudat alatt már évek óta gondolok Rá, mint afféle pótanyára (ez mondjuk itt nagyon csúnya szó), bár nagyon ritkán találkoztunk, mert nem egy városban lakunk, viszont akkor mindig is számíthattam kis szeretgetésre, babusgatásra, nagyon sokszor nevezett fiamnak is.

Pár hónapja kezdtünk el gyakrabban találkozni, és egy idő után már csak Neki tudtam kiönteni a szívemet, megbeszélni a problémáimat. Anyák napján egyrészt egy előrehozott névnapi ajándékként írtam Neki egy verset, amelyben választott anyámnak neveztem el, mondani sem kell, hogy könnyekig meghatódott, és köszönettel elfogadta, mostanában pedig egy levelet írtam Neki, amolyan levél anyámnak típusú levelet - ilyet másnak még nem írtam...

Rövid idő múlva egy afféle hirtelen jött ötletből megkérdeztem, mi lenne, ha egy hónapig ott laknék Náluk (itt jegyzem meg, férjes és 3 gyermekes családanya), erre volt életemben először elutasító, hivatkozott a bérletre, mindennapos rigolyáikra stb. Nem is erőltettem tovább a dolgot, azóta fel sem merült a téma.

Azóta barátnőm lett, és akkoriban félelmem lett, hogy ennek hatására eltávolodik tőlem - ami persze abszurd, viszont sokat gondolok Rá, szinte minden órában eszembe jut valamiről, és pokolian tud hiányozni. Mindennél jobban várok arra, hogy találkozhassak Vele. Leszögezem, hogy nem szerelemről, szexuális vágyról vagy valami ilyesmiről lenne szó, azt a barátnőm kapja, de ez valami más, valami sokkal erősebb érzés...

Ami a lényeg: amióta így közel kerültem Hozzá, azóta irracionális módon rettegek, hogy eltávolodunk egymástól, hogy elveszítem, túlérzékeny lettem Vele szemben, fáj, hogy ha nem úgy foglalkozik velem, ahogy én szeretném, ha nem érint meg stb. Persze tudom, hogy az embernek nem mindig van jó napja, lehet fáradt stb. Viszont ezt a túlérzékenységet már nem bírom elviselni. Az is aggaszt, hogy emiatt ment már tönkre emberi kapcsolatom, és nem akarom Őt elveszíteni ilyenek miatt. Mindig attól félek, hogy ez a szeretetkimutatás és ragaszkodás egyszer sok lesz, hogy ez bizonyos ponton túl már terhére lesz, ilyesmik. Tudom, hogy az elveszítéstől nem igazán kell félnem, mert hatalmas szíve van, de már nagyon terhes számomra is ez a para... Mit tanácsolnátok, mit tegyek, hogy ne legyek ennyire érzékeny? harminc éves vagyok.

Előre is köszi:)