Van itt olyan, aki megszakította a kapcsolatot a családjával?

Én jelenleg 39 éves vagyok.Anyámat utoljára 20 évesen láttam.Azóta se telefon,se személyes találkozás,se levél nem volt.Szerintem azt se tudja,hogy hol lakom,mit csinálok..(hacsak apám nem mesél rólam neki) Apámmal tartom a kapcsolatot,de pár éve elég messze lakom tőle,így évente egyszer találkozom vele is..De őt hívom telefonon,és mindig portázok neki levelet.

Hogy hogy élem meg,hogy lassan 20 éve nem találkoztam anyámmal?? Jól! Nem foglalkozom vele..Számomra olyan mintha meghalt volna.Nem hiányzik,mert sosem volt az anyám,és nem hiányzik az sem,hogy állandóan az agresszív alkoholizmusát toleráljam.Van egy fiam..18 éves.Soha nem látta..De nem is kapálózik utána,hogy megismerje.Az apja révén csodás nagymamája van,és a második férjem anyukája is imádja,unokájának tekinti.Így is két nagymamája van akiket szeret..

Igaz, én még nem költöztem el otthonról, de én is hasonlóra készülök. Nagyon szerencsés vagy, hogy találtál munkát, amint az anyagi helyzeted jobb, költözz el onnan. Tudom, milyen a nyomasztó légkör, nekem az egész családom ilyen. Anyám egy hárpia, állandóan kötekszik velem, állandóan engem szid, holott a húgom egy szemtelen, bagó, alkoholista, lusta kis csitri, de ennek ellenére mindig is ő volt a jó gyerek neki, én pedig a rossz. Bármit tettem, bármit értem el az életben, sosem lehetek elég jó neki. Mellesleg pedig elviselhetetlen a stílusa, a természete. Apám sem jobb, ő meg soha nem foglalkozott velünk. Ha én megkérem, hogy szerelje meg a gépem, kb 1 hónap könyörgés kell neki. Ha egy idegen kéri meg, hogy csinálja meg a gépét, azonnal nekiáll és segít az idegennek. Ennyit erről, és nem is ez a munkája, csak hobbi. De nekünk soha nem segít, mindenből hatalmas problémát csinál, ha már a kisujját mozdítania kell, akkor is. Ráadásul gyakran nagyon csúnyán beszél velünk, agresszív természetű. De anyám tűr, így nekünk is muszáj, nekem is, főleg míg egyetemre járok. :( Ja, meg hát ottvan a húgom, róla már írtam... ő sem a legjobb, gyakran veszekszünk, mivel teljesen más nevelést kaptunk. Velem szemben mindig vasszigort alkalmaztak, neki meg mindig mindent megengednek. Meg is lett az eredménye. Múltkor beszóltam anyámnak, hogy "ha pénzt költötök, akkor is egy gyereketek van, a húgom, meg ha dolgozni kell, akkor is egy gyereketek van, én". Erre nem kaptam semmilyen választ, anyámnál pedig a hallgatás-beleegyezés. Ennyit erről. -.- Remélem most már nem érzed egyedülinek magad. :) Nem hagyhatod, hogy az idióta rokonokra rámenjenek az idegeid, ne adj Isten az egészséged is - én már itt tartok sajnos. Minél előbb húzok el innen, amint lesz pénzem, és vissza sem nézek. Különben belebetegszik az ember ebbe. Sok sikert neked is!

20/L

GYÁMHIVATAL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Sürgősen!!!!!!!!!!!!és akkor más is lehet próba szerencse

Én is azt mondom, hogy költözz el minél előbb, és ne foglalkozz az esetleges "szövegeléssel". Biztos, hogy vissza akarnak majd tartani, sőt zsarolni fognak lelkileg. Én is hasonló helyzetben voltam... Anyukám háta mögött intéztem az elköltözésemet (a lakás vásárlást,mindent), nem akartam, hogy előre tudjon róla, mert akkor érzelmileg zsarolt volna, sajnáltatta volna magát, stb. De végülis ez az élet rendje, a gyermekek egyszer kirepülnek, ezt vettem alapul, erre gondoltam folyton, és nem arra, hogy milyen szemét vagyok, hogy otthagyom.

Az elköltözésem előtt 2 nappal jelentettem be, hogy elmegyek, nem volt már mit tenni. Igaz 2 napig nagyon nehéz volt elviselni a piszkálódását, a szövegelését, a zsarolását...de végül elfogadta.

Az első lépést nagyon nehéz megtenni, de tartsa benned a lelket az, hogy megszabadulsz egy rettentő nagy tehertől, és onnantól magad ura leszel, megkönnyebbülsz.

Az én anyukámnak ugyanolyan természete van, mint a tiédnek, sőt még "bipoláris" is, ami egy betegség, amit éppen a betegsége miatt nem vesz észre. Ezt elviselni nem egyszerű.

Én nem költöztem el messzire, nem szakítottam meg a kapcsolatot vele, mert nem volt rá lehetőségem, így még mindig ugyanazt játsza velem mint amikor vele éltem. Irányítani akar, mindenbe beleszól, mindent jobban tud, beszól, hogy pisilés után mossak kezet, hogy köszönjem meg a szülinapi ajándékot meg ilyenek... Pedig már 32 éves vagyok, sőt már gyerekem is van, mégis óvodásként kezel. Ezt elviselni nem könnyű!!!

Szerintem azért ismerjük be, hogy kemény dolog ez! Nem néhány hétköznapi veszekedés után dönt úgy valaki, hogy elköltözik otthonról úgy, hogy vissza sem néz. Millió személyiségzavar és betegség van szerintem a háttérben.

Ja és a költözés. Én 25 évesen költöztem el otthonról végleg (többszöri sikertelen próbálkozás után), de szerintem még most, hogy a szüleimmel lassan egy éve nem beszéltem, még most sem hiszik el, hogy nem megyek többet vissza hozzájuk. Azért nem írom, hogy haza, mert az, ahol így bánnak az emberrel, az nem otthon, csak fedél a feje felett. Amíg otthon laktam, nem érdekelte a szüleimet, hogy milyen munkám van, mit csinálok, hogy csinálok-e egyáltalán valamit azon kívül, hogy nekik robotolok, az volt a lényeg, hogy otthon laktam. Aztán amikor sikerült komolyan elhelyezkednem, és olyan munkát kapnom, amilyen nekik sohasem volt(minőségi munkakörülmények,elfogadható fizetés), akkor megpróbálták minden módon sárba tiporni ezt a képet, mert nem tudták elfogadni, hogy realizáltam azt a különbséget, ami mindig is megvolt köztünk. Náluk ugyanis az az érték, ha úgy dolgozik valaki, mint egy állat, és a többi ember is annak nézi eközben, de persze nagyon jól megfizetik érte. Ja és hivatalosan azért nem tudják elfogadni a mostani munkámat(ami lehetővé teszi, hogy a segítségük nélkül eltartsam magam), mert ,,engem többre neveltek, ügyvédnek, vagy hasonlónak". Nagyon jól emlékszem, hogy mellettük akkor boldog voltam, ha nyugodtan le tudtam ülni tanulni. Általános iskola első éveiben még tanultak velem, aztán ezzel megszűnt a velem való törődés.

Ezután a konfliktushelyzet után jutottam arra a döntésre, hogy magamnak ártok azzal, ha továbbra is az életem részei lesznek, úgyhogy kb.1 éve nem beszélünk. Nem is akarok, mert aki ilyen környezetből jön, annak elég nagy munka felépíteni egy normális életet - és itt nem az anyagiakra gondolok, hanem a hétköznapokra, meg a többi emberrel való kapcsolatunkra.