Milyen a kapcsolatod a szüleiddel?

Apám nincs. Anyámmal... nos, ezt nehéz pontosan megfogalmazni: őt tulajdonképpen nem tekintem anyámnak.

Kinőttem már a kamaszkorból, megbocsátottam, és nem lovagolok régi sérelmeken: de a mi kapcsolatunk sosem lesz bensőséges. Megértem, hogy nehéz volt egyedül felnevelnie engem és a tesóimat, de ez nem menti fel az alól, hogy állandóan rosszkedvű volt, agresszív és rajta kívül soha senkinek nem lehetett igaza.

Később ez átcsapott szigorúságba, rengetegszer megbántott, és egyetlen dolgot nem tudtam máig sem megbocsátani: hogy én folyamatosan a jobb kapcsolatra törekedtem, de amikor azt kértem, ő is változzon, állandóan kitört a balhé, merthogy "nehogy ő igazodjon már hozzánk."

A vicces, hogy tudom, hogy azért szeretett/szeret engem is. De soha semmit nem lehetett vele megbeszélni, ezért gyakran végtelenül magányosnak éreztem magam, és mindig mindenért ordított - valósággal megfélemlítve éltem le életem első két évtizedét. Néha még ma is összerezzenek, ha teszek valamit, és ő az eszembe jut.

Szóval, nem tekintem anyámnak. Már tudom viszontszeretni, de csak mint egy szimpla embert a sok közül.

nekem sem valami jó a kapcsolatom a szüleimmel. többször felmerült köztük a válás kérdése is... sokszornyomasztó a hangulat, sokat veszekednek, olyankor ülünk a szobámban a bátyámmal ésszomoruan hallgatjuk.

azt sem tudják hogy lefeküdtem a barátommal. ha esetlegesen teherbe esnék, vagy megölnének vagy pont nem is érdekelnék..

a tnaulmányi eredményemmel is csak annyit foglalkoznak, ha rontok odaszól egy "te bajod"-ot és ennyi.

Édesanyámmal kitűnő, a lehető legjobb! Nála jobb, becsületesebb, őszintébb, megértőbb, kedvesebb, együttérzőbb emberrel még nem találkoztam.

Apám elhagyott minket. Mit írhatnék? Nincs vele igazi kapcsolatom, ami bensőséges lenne. Elbeszélgetünk az időjárásról, arról, hogy hogy vagyok, mi van velem? És ennyi...

De Édesanyám kárpótol mindenért.

Semmilyen, rémes gyerekkorom volt, évekig súlyos pszichiátriai beteg voltam miatta fiatal felnőtt koromban (még le is akartak százalékolni miatta) - testvérem még ma is nyugtatókon él miattuk, már több mint tíz éve. Évek óta nem tartom velük a kapcsolatot, abszolút nem hiányoznak. Saját gyerekem nem lesz, mert a "család" szóról kizárólag az iszony és a rettegés jut az eszembe.

30/n

Nekem is érdekes. Néha tök jó, máskor meg semmi sem jó nekik. Kb. ha sapka van rajtam az a baj, ha nincs akkor az. Sokszor leszólnak mindenért, még mindig úgy kezelnek, mint egy gyereket, mindenbe beleokoskodnak, sokszor kiabálnak velem, nem vesznek komolyan, számonkérik, ha ott vagyok, hogy mikor feküdtem le stb. stb. Pedig már 23 éves vagyok és külön élek. Nem is nagyon szeretek menni ezek miatt. Elszoktam már tőle, hogy mindig hülyének kezeljenek. Pedig nagyon szeretem őket amúgy.

Régebben jöttek mindig azzal, hogy én miért nem kaptam olyan jegyet, mint az osztálytársam, miért nem csinálom ezt és azt úgy mint a másik, miért nem szeretek hegedülni, mint az unokatesóm stb. Akkor én meg elkezdtem, hoyg miért nem akkora a házunk, mint a szomszédnak, miért nincs olyan autónk, mint a szomszédnak, miért nem megyünk évente kétszer nyaralni, mint az osztálytársaim. Akkor békénhagytak.