HOGY TUDJAK? Megbocsátani a lányom barátjának aki nagyon megbántott, átformálta a lányomat, én pedig odaköltöztettem a fiúhoz egy év cirkusz után,

Vágd el a köldökzsinórt!

A lányod 20 éves, hagyd, hogy a saját hibáit ő kövesse el.

Úgy veszem ki, hogy a párjával a veszekedés miattad volt.

Még mindig meg akarod mérgezni a kapcsolatukat valami rosszul értelmezett szeretetből, ami már nem az, hanem tulajdonlási vágy.

Ha a gyereked párt választott, erről a választásról akkor mondj véleményt, ha kéri.

Öt egyszerűen kiraktad, és most itt sirdogálsz? A párját kilökted, és meglepődtél, hogy a szerelmet választotta?

Ez az élet rendje, el kell fogadnod.

Senki se tökéletes, de mindenki változhat, az a fiú is, meg te is.

20 éves gyerek tanulásába nem kell beleszólni, és abba sem, hogy mikor megy aludni a vizsgaidőszakban, magától kell legyen annyi esze, hogy aludjon akárhol is teszi ezt.

Lehet, hogy ez nagy baj, hogy te úgy kezeled őt mintha 10 éves lenne, és ezért úgy is viselkedik, de ezen azért lehet változtatni, hidd el.

Deja vu érzés... Én ugyanezt csináltam anno. A végn a srác ököllel vert,megrugdosott, a végén pedig a radiátor csövéhez kötözött ki egy féltékenységi rohamában. És mégsem mentem haza. Hogy ne kelljen hallgatnom anyámat, hogy ő bezzeg megmondta... Apám jött el értem és vitt haza. Megígérte, hogy nyitunk egy új fejezetet és nem fog anyám sem "okoskodni". Amikor sírva fakadt, akkor mentem vele. Azt tudni kell, hogy fiatal házasok voltak, amikor apám kishúgát (aki akkor 12 éves volt), iskolából hazamenet megerőszakolta egy idősebb férfi. Félholtra verte és otthagyta a bokrok között, mert azt hitte, hogy meghalt. Ez a 60-as években történt, de soha nem tudták feldolgozni. Nagyon féltettek, soha sehova nem negedtek. Közben mondták, hogy ismerkedjek, barátkozzak, de esélyt sem adtak rá. A barátnők meg elkopnak amellől, aki sose megy velük sehova...

Amit én tanácsolok (szintén édesanya vagyok) : Nyeldd le a békát és "csábítsd vissza" a gyerekedet! Ne szólj egy rossz szót se a srácra, békülj ki vele. Hívd át őket ebédelni, kezeld a családod tagjaként. Ne panaszkodj, örülj annak, hogy legalább addig is látod a lányodat! Nehéz lesz, de így visszakaphatod őt. Ha anyám ne ellenzi annyira a kapcsolatomat, nem maradok a sráccal én sem olyan sokáig. De mivel úgy gondoltam, ha hazaköltözik, újra jön a "hadi fogság" és így senkim sem lesz, maradtam.

Remélem érthető amit írtam, kicsit kuszán fogalmaztam!

Szia! Utolsó válaszoló vagyok.Elnézést a késedelmes válaszért, remélem azért még megkapod. :)

A mai eszemmel még csak rá se néznék arra a srácra, akihez anno odaköltöztem. Édesanyámmal azóta megbeszéltük a dolgokat, sok mindent én is átértékeltem, meg persze ő is. Az, hogy ki milyen hibákat követett el, azt hiszem már teljesen mindegy.

Nekem is van egy lányom és egy fiam, igaz, ők kisebbek, mint a te gyerekeid. Tudom, milyen mélyen lehet szeretni a gyerekünket. Az a szerelemhez hasonló imádat, ami egy anyát az elsőszülöttjéhez köt, az a semmihez sem hasonlítható fájdalmas boldogság... Egyszeri és megismételhetetlen.

Az én lányom elég karakán személyiség, olykor már szinte feladom, hogy bármi - általam ésszerűnek tartott - dologról meggyőzzem. minden nap egy meccs, hogy ki a rafináltabb, kinek van több sütnivalója, hogy a másikat rávegye - akármire.A fiam a tipikus "jó gyerek". Megeszik mindent, felvesz bármit, nem válogat, nem perlekedik, elfogadja a dolgokat és élvezi őket.

A te lányod most ÉL. Éli mindennapjait, úgy, ahogy neki jó. Ha más szemszögből nézed a dolgot : olyan tapasztalatokat gyűjt, amiket a korabeli lányok nem éltek még át. Ez hatalmas előnyt jelenthet a továbbiakban neki. Felnő. Sokkal hamarabb, mint ahogy egy anya ezt el tudja fogadni. És sokkal keservesebben, mint ahogy egy anya szeretné.

Az anyák meg akarják védeni a gyereküket a sok mocsoktól, könnytől, fájdalomtól. De ez az ő útjuk, amit csak ők járhatnak, nem segíthetjük őket ebben. Borzalmas nézni tehetetlenül, hogy mennyi bántás éri a gyerekünket, mindaz amitől meg akartuk óvni. De tudod mit gondolok? Vannak gyerekek, akik nem hagyják megvédeni magukat. Nekik ez kell ahhoz, hogy kialakuljon a személyiségük. És lehet, hogy nekünk anyáknak kellene olykor levetni azt a rózsaszín szemüveget, amin keresztül az imádott elsőszülöttünket szemléljük... Mert egy anya sosem objektív, sose vallja be, hogy az ő gyerekében is van hiba, hogy netán nem a legjobbat érdemli. Felvehetjük a képmutató álarcot, de most őszintén : az én lányomnak a sz@ros lába nyomát se csókolhatja meg a korosztályának a 99%-a, ő annyival értelmesebb, szebb, okosabb, ügyesebb,stb náluk. És a poén az, hogy a korosztályába tartozó másik 99%-ról is ugyanezt gondolja a saját anyja. :)

Fel a fejjel! A lányod is meg fog békélni. Egy anyát a lányával olyan különleges kapcsolat főzi össze, hogy amikor a gyerek felnő, újra visszatér hozzá. Egy lány örökre az anyja lánya marad, az a varázslatos, csodálatos szeretet mindig megmarad. A fiúk elmennek. Észrevétlenül, hiszti, kiabálás és ajtócsapkodás nélkül... Csendesen, mosolyogva, szinte lopva nőnek fel, nem drámáznak, nem sikítoznak és nem forgatják a kést az anyjuk szívében. A fiúk SZÉPEN nőnek fel. A lányok nagyon nem. :) Ahogy mi is bántottuk az anyánkat, aki szintén igazságtalan volt az ő anyjával, úgy a mi lányunk is harcol, elárul, cserbenhagy és nem csak beböki azt a kést, hanem meg is forgatja - de még milyen sokszor!

Utálhatod a srácot, de attól nem lesz jobb. Nem ő vette el a gyerekedet - ő csak a katalizátor szerepét kapta a személyiség-fejlődés gyárában. Ha nem ő jön, akkor jön egy másik, aki talán pár hónapon belül belekezd a kisunoka-projectbe, majd lelép gondolkodni... Te is láttál már ilyet.

Valamelyik kommentben írtad, milyen rossz volt, amikor hallottad a fiút a lányoddal kiabálni. Tekintsd ezt ( és a hasonlókat ) úgy, mint ahogy a gyerekkori betegségeket : emlékszel, milyen borzalmasan néztek ki bárány-himlősen? Amikor még a kis szemhéjukon, a fülükön meg a fenekükön is voltak hólyagok...És amikor elkezdtek viszketni.Hiába kentük, mázoltuk azzal a kiváló cinkes rázókeverékkel...Amikor sírtak, hogy de NAGYON VISZKET!!! És nem engedtük megvakarni. Velük együtt szenvedtünk mi is. Fájt látni a betegségüket. Kínlódtunk a tehetetlenségünk miatt...De tudtuk, hogy van értelme. Így lesznek immunisak a betegségre, ettől lesz erősebb, ellenállóbb a szervezetük. Most a lányod lelki immunrendszere erősödik. Ez is csak egy "betegség",amit tehetetlenül szemlélsz, de hidd el, az idő itt is a szövetségesed. Ő egyre erősebb lesz a világ mérgeivel való harcban, most már igazán felnő. Ne akarj mindenáron segíteni, csak állj készen, hogy ott legyél, amikor szüksége van rád.

Gondolom a férjed sosincs otthon, a fiad pedig mint afféle kamasz, elvan a maga kis világában. Egyedül maradtál, támasz, segítség nélkül. Nincs senki, aki melletted állna és felfogná a problémát a maga mélységében. Házsártos, parancsolgató "kormányzó"-nak állítanak be, pedig dehogy is vagy az. Tehetetlen, aggódó, szomorú anyuka, aki azt látja, hogy nem becsülik, nem szeretik úgy a gyerekét, ahogy megérdemli... Van egy rossz hírem : soha nem is fogják! Ahogy minket sem szeretett soha senki úgy és annyira, mint az édesanyánk...

Vissza fog jönni! A lányok MINDIG visszajönnek! Addig meg tojd le magasról a "férfi-szekciót" : süss sütit, és küldj rá sms-t, hogy jöjjenek be a "részükért". Kezdetben csak add oda, ne marasztald, ne kérdezősködj. Adj,adj, adj! Időt, energiát, szeretetet vagy egy ötezrest. Mikor mire van szüksége. Tudom, ez így durván hangzik, de ismered őt annyira, hogy tudd : nem él vissza vele.

Kitartás! :)

Ha gondolod, még beszélgessünk! :)