Hogy fogjuk ezt valaha is megértetni velük?
A párommal kb 1 éve költöztünk el a szülővárosunkból, 3 órányira lakunk onnan. Gyakran járunk haza, havi 2-3x, elsősorban az otthon hagyott háziállataink és a barátaink miatt, no meg én magam imádok a kertben tevékenykedni, míg az új helyen egy garzonlakásban tengődünk egész héten. Jól esik kicsit kikapcsolódni, távol a nagyvárostól. Az én szüleim meg is értik, hogy nem volt sosem olyan szoros a kapcsolatunk és valójában nem miattuk járunk haza, néha szerveznek közös programokat, de ennyi, nem erőltetnek ránk semmit (hozzáteszem, náluk vagyunk hazajövetelkor, de keveset beszélünk).
A párom szülei viszont nagyon akaratosak és megsértődnek egyszerre mindenen. Velük még annyira sem volt jó sosem a kapcsolat, mint az én szüleimmel, a kapcsolatunk elejétől fogva nem szívleljük egymást. Engem nagyon szigorúan neveltek, pont ezért most, felnőttként nem bírom elviselni, ha valaki beleokoskodik vagy beleszól a döntéseimbe, élvezem, hogy végre nem mások alakítják az életem, hanem én magam. A párom szülei viszont ennek a határait már sorozatosan átlépik, nekem sok, amit csinálnak. Elsőként elkezdtek már az elején beleszólni, miért járunk annyit haza. Én akkor finoman közöltem velük, hogy ez nem rájuk tartozik, a mi döntésünk. Viszont nem értették ezt meg, azóta is folytatják, már az egész nagy családot körbehintették azzal, hogy mi "elkocsikázzuk a fizetésünket" meg hasonlók, ami nagyon rosszul esett. Aztán jött a következő, hogy a párom anyja nem tud aludni, ha mi ennyit úton vagyunk, mert attól fél, hogy nem érünk haza egyszer. Régen is sokat autóztunk, a munkahelyünk akkor 60 km-re volt (most egy köpésre van), de sosem játszotta ezt, akkor sosem aggódott a napi 2 óra bejárás miatt, hogy mi lesz velünk, ezt most kezdte. Aztán még az elején szintén rákezdték azt, hogy miért járunk későn vissza a városba. Ha azt mondjuk, hogy 6-kor indulunk, beugrunk még útközben hozzájuk, de csak fél 7-kor indulunk el, beszólogatnak, számon kérnek, hogy mit csináltunk abban a fél órában, és a szemünkre hányják, milyen felelőtlenek vagyunk, amiért este vezetünk, így az anyja még inkább nem fog tudni aludni. Az én szüleimnek is csak erről tudnak beszélni, a párom rokonai is már csak ezt hajtják, hogy "aki ennyit elkocsikázik..." meg "nem lehet ám ennyit utazni". Régen havi 2500 km-t mentünk, most jó, ha 1500-at megyünk, hirtelen mégis ez lett a probléma mindenkinek. Elegem van már abból, hogy ezzel traktálnak minden áldott héten, ha beszélünk, már többször letagadtuk inkább a párom családja előtt, hogy hazamennénk, de ez sem megoldás. Az én szüleim próbálják meggyőzni a párom szüleit arról, hogy felnőttek vagyunk, el tudjuk dönteni, mit akarunk meg hogy el kell engedni a gyerek kezét (párom már 30 éves), de egyik fülükön be, a másikon ki. Aztán ha nem megyünk hozzájuk be egyik hazalátogatáskor, mert elegünk van már az okoskodásból meg a beleszólásból, akkor vérig vannak sértődve. Sőt elvárják, hogy minden egyes hazalátogatott hétvégén fél napokat ott üljünk és ezeket hallgassuk (ha csak 2 órára ugrunk be, akkor is már egyből sértődnek meg beszólogatnak). Nem értik meg, hogy nem családlátogatásra megyünk, régen sem jártunk hozzájuk hetente-kéthetente, most pláne nem fogunk. Nagyon kezdenek mindenbe belefolyni, egyre jobban bele akarnak szólni mindenbe, házat akarunk venni, abba is, ha szóba jön a gyerek téma, abba is (két gyereket akarunk, ezért 3 szobában gondolkozunk, ezt fájlalják, szerintük elég a 2 is)... aztán jogi okokból (hosszú lenne), de bejegyeztettük magunkat élettársaknak, arra is csak egy gúnyos válasz volt: ennyi erővel akkor kisfiam, fogadj még örökbe pár árvát is, aztán kész leszel. Elegem van abból, hogy nem lehet bűntudat meg számonkérés nélkül hazalátogatni, annyira szeretnénk kiélvezni a jó időt vidéken, de nem lehet a párom családja miatt, mert állandóan beszólogatnak meg kritizálnak. Ti mit gondoltok erről? Hogy lehetne lecsitítani a kedélyeket? Mikor és hogyan fogják végre megérteni, hogy mi döntjük el, hogy élünk és mikor mit csinálunk?
Márpedig ha nem tudjátok tisztába tenni ezt a dolgot még most, amikor a kapcsolat elején vagytok, ennél csak rosszabb lesz.
Téged leüvölt, de a szüleinek normálisan, kedves hangnemben nem képes annyit mondani, hogy ne haragudjatok de ezt már megbeszéltük, a mi döntésünk, ne szóljatok bele?...
Mi lesz, ha lesz gyerek, akkor majd őt is a párod szülei kedve szerint kell öltöztetni, etetni és nevelni?
Többet biztosan nem mennék anyósékhoz, amíg te a kertben vagy, párod menjen át hozzájuk látogatóba és utána jöjjön vissza érted.
Én erősen elgondolkodnék rajta, hogy így akarok-e közös lakást venni vele, neki te nem vagy a családja (akkor nem üvöltözne veled).
Ez nagyon hasonló a mi sztorinkhoz. A pároddal kellene kezdeni a dolgot, mert ha ezt Ő nem érti meg akkor nehéz lesz bármerre is mozdulni a dologból. Próbálj meg vele beszélni, nyugodt körülmények között. Értesd meg vele, hogy nem akarod tönkre tenni magadat a szülei miatt és nem az a célod, hogy ő örök haragot tartson velük. Szerintem is az a megoldás amit többen írtak, hogy Te nem mész csak a párod. Neki meg csak ossza az észt a kedves mama. Nálunk szerencsére megértette a férjem. Én se mentem egy jó darabig, sőt a férjem vitte el egyedül a lányunkat. Aztán az anyós pajtás kezdett nyitni felém, pedig ritka makacs nő. Szóval leckéztetni kell egy kicsit a kedves mamát és papát. Sok sikert és kitartást kívánok!
ui: Lehet hogy meg kellene a párodnak mutatni a válaszokat, hátha leszűri a tanulságot!
Ezer helyen megírtam már. A fő probléma nem az anyósékkal van, hanem a puhap ö csű anyuci pici fia pároddal.
Jó eséllyel SOHA nem fog melletted kiállni. Ha majd lesz gyerek akkor jönnek megsokszorozva az ugatások és te ott leszel egyedül, mert ez a magát férfinak nevezni merészelő rezgő kocsonyatömeg vagy az anyja mellé áll, vagy csak a sarokból fog figyelni. Ennek tudatában tervezz vele hosszú távra. Jól mutatja az értékrendjét, hogy míg az anyjával szemben nyuszi veled persze mer óbégatni. A te lelked neki ennyit ér.
"... megmondtam neki, hogy ha ő nem veszi fel a kesztyűt velük szemben, megteszem én ..."
Meglep, hogy nem az volt az első gondolatod, hogy többé nem mész hozzájuk. Erre pl. nem mondhatta volna a párod, hogy azt várod, hogy ossza le a szüleit.
Pont az a gond, hogy ő nem tud másban gondolkodni csak meghunyászkodásban vagy örök haragban. Az ilyen ember szerint soha senkinek nem kell semmit szóvá tenni, mert hátha megharagudna érte, és a békesség mindent megér. A békesség valóban jó, de az nem békesség, ha mindent lenyelek és úgy élek, ahogy más előírja nekem, meg úgy beszélnek velem, mintha a seggük lyukából húzkodnának elő.
Köszönöm az eddigi válaszokat. Jó ötlet, hogy megmutassam a válaszokat a páromnak is, elbeszélgetek vele a dologról...
Kedves utolsó pedig, a párommal 6 éve vagyunk együtt, nem 1, és 4 éve együtt is élünk. Nem hiszem, hogy én csak olyan akármilyen barátnőcske lennék, akibe bele lehet gázolni azért, mert nem tetszik az, amit az anyós-apósjelöltje csinál. És ennyi idő után szerintem az élettársi viszonyon sem kellene fennakadniuk, a párom unokatestvére 3 éves kapcsolat után házasodott, nem zavart senkit, nem értem, 6 év után élettársak miért ne lehetnénk.
SOHA nem fogják megérteni. Nálunk ez ezer éves probléma, aminek úgy vetettem véget, hogy egyszerűen megszakítottam velük a kapcsolatot. Természetesen párom és a gyerekek mehetnek, és anyós / após is jöhet hozzánk, ha akar, de ez előtte és most sem divat náluk.
Egész egyszerűen nem volt más témájuk. ,,Minek kell házat venni, minek kell gyereket vállalni, minek kell bonyolult pelenkát venni, miért nem moshatót használok, mé' váltasz munkahelyet fiam, mé' abba az oviba megy a gyerek" stb.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!